Hajrá, Jon!

Megkérem a Kedves Olvasóimat, hogy jövő pénteken-szombaton gondoljanak sokat Jonra. Emlékeztek még a januári majdnem megfagyásom történetére? Most újra eljutottam egy tréningre: nagyon örültem, hogy végre egyeztetni tudtunk egy időpontot. Szerintem ahhoz is keresőkutya kell, hogy sikerüljön az én naptáramban megfelelő idősávot találni. 😀 Szóval nagyon vártam már, hogy újra lássam a négylábú dömpert. (Hát még annak mennyire örültem, hogy most nem fagyott le a lábam!) Az utolsó próbák egyike volt ez: Jon számára pénteken és szombaton lesz a nagy megmérettetés, azaz az alkalmassági vizsga.

Mi múlik a vizsga sikerességén? Nem más, mint az, hogy a fekete labrador éles helyzetekben is bevethető legyen. Már sokat fejlődött, szépen jelez, ha megvan a személy. (A személy egy szakkifejezés, ami abban a mondatban hangzott igazán viccesen, hogy “Megkérdeztem valakit, hogy lenne-e személy.” Naja, ez nem is olyan könnyű feladat sok embernek, de nem filozofálok: itt csak keresendő személyről van szó.) A haladás ellenére nagyon kell szorítani Jonnak, mert… Mert normális. Ugyanis még fel-felkapja a fejét bizonyos ingerekre, amelyeknek a szabályok szerint hidegen kellene hagyniuk őt. Erre mondom azt, természetesen laikusként, hogy ezek szerint Jon normális.

A gyakorlat most annyiban nehezedett a januárihoz képest (már a kutya számára), hogy mi, személyek egy pokrócba burkolózva vártuk a megmentőnket. Meg kellett várnunk, amíg Jon ugatással jelez minket, majd Kiss Csaba, a Pécsi Mentőkutyás Egyesület vezetője odaszaladt hozzánk (és a minket addig-addig szaglászó Jonhoz, amíg mi majd’ felborultunk), és még egy nyugtázó ugatás után jöhetett a jutalom.

Perspektíva a pokróc alól. A tálkában jutalom-máj.

Jont enyhe medvehagymaillat lengte körül

Miért kell jutalmazni a mentőkutyát a tréning alatt? Már Csányi Vilmos is megmondta, hogy a kutyát mindig akkor kell büntetni vagy jutalmazni, amikor éppen valamit csinál. Náluk nem működik ugyanis az a módszer, hogy az ember egy nappal később kezd el duzzogni a párja-családtagja egy rossz lépése miatt. Ráadásul Jonék számára az emberkeresés egy játék, aminek mindig sikerrel kell végződnie, hogy a kutya ébersége fennmaradjon. A kölyköket is úgy trenírozzák már sok helyen, hogy két emberi sorfal között kell szaladniuk, és amikor sikerrel odaérnek a következő emberhez, akkor kapnak egy falatot. Hiszen az eb ebből tanulja meg, hogy érdemes elindulnia arrafelé, amerre a gazdája küldi. (Egy bevetésen több hektárt is átfésülhet a kutya akár fél óra alatt; hasonló koreográfia szerint, ahogyan a traktor halad a szántóföldön: sávról sávra.) A vizsgán vagy éles helyzetben egyébként nincs azonnali jutalom, de hogy fennmaradjon a kutya motivációja, ekkor is “játszanak” vele még egyet: a munka végeztével egy kolléga játékból elbújik, és a kutya végre bezsebelheti a jutalomfalatot.

Külön érdekes, hogy bár a kutya szaglása kitűnő, nem érdemes kombinált keresőebeket képezni. Csaba úgy fogalmazott: mert nincs rajtuk egy lámpa, ami jelezné, hogy most emberre vagy éppen szarvasgombára mennek. Elképzeltem a valójában kicsit sem vicces jelenetet, amint a kutató-mentők visszaérnek a bázisra: “Van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem? A rosszal? Nincs meg a személy. Mi akkor a jó? Egymillió áll a házhoz.”

A tréning ma jóval rövidebbre sikerült, mint múltkor, és Jonra a vizsgáig pihenés és némi ingermegvonás vár. Erre azért van szükség, hogy egy kellően felspannolódott kutya induljon majd pénteken bevetésre. Hajrá, Jon!

A kép homályos, de a lényeg látszik: a laaabdaaa! 🙂