Say a little prayer for you

Emlékszem, nagyon fújt a szél, hajlongott az öreg, már a háznál is magasabb ezüstfenyő. Élő tanúja a nagypapám keze munkájának. Én az utolsó vizsgámra készültem, szakmódszertan. A tévében az egyetlen Julia Roberts-film ment, amit nem szeretek, és azóta képtelen vagyok meghallgatni a zenét, ami emlékeim szerint többször is felhangzik a jelenetek alatt. Ő akkor éjjel még kint aludt az ólban, pedig már nem fogadta el az ételt, ő, a mindig éhes. Másnap az orvos már a telefonban megmondta, hogy tüdőgyulladás. Naponta injekció, antibiotikum, branül a lábba, nem is értem, hogyan nem piszkálta ki, ő, a mindig izgága. Fele-fele, hogy megmarad vagy sem. Pedig az nem lehet, velem így nem babrálhat ki az élet.

Öröm az apró győzelmeknek a betegség felett, a vizenyő picit visszahúzódik, májkrémhegyek a gyógyszerbeadáshoz. A vizsga hibátlanra sikerül. Akkor, de szerintem most sem, nem hittem el, hogy ez lényegtelen. A vizenyő állandósul, a köhögésre most már többször felébredünk éjjelente. Eddig a tizenhárom év alatt, amíg az ablakom alatt aludt, csak félig voltam magamnál, ha meghallottam a jellegzetes hangot. Az első orvos homeopátiával kezelte, kennelköhögéssel. Kamaszként azt hittem, majd a megyei állatklinika tudja, mit csinál. Semmit. Így maradt a hang, éjszakáim állandó kelléke. Nappal a nyaksimogatás mindig segített. Azóta reflexből minden kutyát a torkánál kezdek simogatni. Talán sosem múlik ez a beidegződés. 

A nyár hol jobb, hol rosszabb, nem értjük a szteroidot, a szívgyógyszert és az ezer röntgent. Az ösztöndíj ezekre megy. Az állatorvosi egyetemre az út álomszerű: jól van, figyelmes, a szívbeteg tacskóként kartonozott kutya atlétaszívű mudiként tér haza. Meg angyalkaként, mert az orvos azt mondja, ő egy igazi angyalka. Ő, aki máskor nem marad nyugton. A külföldi nyári kurzus alatt csupa jó hír jön: evett, ivott. Viszek haza neki egy idős kutyáknak való tápot, de nem kapok almás tejet, amit évekkel azelőtt ő ivott meg helyettem az utolsó cseppig, a tenyeremből. 

Gyakornoki álommunka, igazi fontoskodó pozíció. Azt hiszed, igazi felnőtt vagy, aki mindent megold. Dobálózol a latin szavakkal, mint egy bennfentes. Tracheakollapszus. Közben egyre kevésbé érthető, amit az orvosok csinálnak, s ami vele történik. Egyszer jobb, aztán ijesztő rohamok. A külvárosi elintéznivaló után őrült rohanás, még egy konzultáció az éppen bezáró egyetemen. Az orvos tanácsa: mivel nem szívbeteg, el lehet hagyni a szívgyógyszert. Másik orvos, immáron helyben. Nincs javulás, rohamok, kísérletezés. Zavar, hogy a lakás felfordulva. 

Aztán egy délután erősödik a hang, te kikapcsolod a laptopot. Nem csak lecsukod, mint szoktad. Aztán egyszer vége. Gyáván nem mész ki, egészen addig. Ordítanál, hiszen a te hibád, hogy a koromfekete angyalka nem kel fel többet. Ezt fel sem fogod. Másnap csak az első óráról maradsz ki. Várnak a feladatok. Az esőkabátja mellé kerül. Vajon Zserbó honnan tudja, hogy csak azt az egy bokrot, csak azokat a sárga tulipánokat nem lehet…? A sárga tulipán volt a mániám. Minden áron akartam pár hagymát. Megrémültem, amikor a minap elkezdtem vágyni a lilára. És akkor is, amikor egy éjjel, ennyi év után, újra hallottam a köhögést. Pedig csak a fülemben szólt. A körmöket szerencsére pár éve már nem hallom visszhangozni.

Minden, amit én tudok, az ellen szól, hogy létezik embermennyország. De…