Róka a rádióból

Sokat meséltem már arról, miféle balesetek okozói az engem körülvevő állatok. Elég csak arra gondolni, hogy Zserbó első sünkalandja a háziorvosomnál végződött. Mivel a betegéletutamat már így is dodzsemmel való karambolozás és aratáskori lábsérülés díszíti, no meg én az orrcsontomat is képes voltam eltörni kézenállás közben, már senki nem lepődik meg a környezetemben, ha egy családlátogatás után kék vagyok és zöld, no meg fehér: kitapétázva ragtapaszokkal.

De azt még nem tudjátok, hogy mindez valószínűleg öröklött, hiszen ha állat és sérülések, akkor Anyu is képes néhány hajmeresztő kombinációra. Így esett például, hogy megharapta egy róka. A rádióban. Nem, nem stúdióban. Készülékben. Nem, nem ittam. Elmesélem. Sokan már ismerik, de az újaknak remélhetőleg tanulságos lesz. Nyilván hasznát veszik, ha megtanulják, hogyan bánjunk egy rókával a rádióban.

Sok-sok évvel ezelőtt a Nagypapám valahogyan ráakadt egy kisrókára. Mivel felelős, komoly ember volt, nem gondolnám, hogy az átlag erdőjáró esete forgott volna fenn. Tudjátok, az átlag kocakiránduló (vö. kocadohányos) az első tavaszias napon felkerekedik és nekivág az erdőnek. Szed egy kis védett virágot, letapos pár másikat, elejt pár szemetet, majd megpillant egy cuki kis árva őzikét vagy rókucit, megsimogatja, készít vele pár szelfit, majd kicibálja az erdőből, és értesíti az állatvédőket. Akiknek már nem sok sanszuk van visszavinni a kicsit a csak éppen kajáért elkóricált mamának, aki abban a hiszemben volt, hogy egyetlen magzatát rendesen sikerült elrejteni a susnyában. Innentől az állatvédő előlép szoptatós dajkává, és a következő hat hétben bebukja az éjjeli pihentető alvást.

Nos, az én Nagypapámnak ennél ezerszer több esze volt. Mentett ki lovat égő istállóból, és nagy állatbarát lehetett (a kakasa például minden alkalommal a vállára repült, ahogy ő hazaért -még ha így nem egy hivatalos megbeszélést bonyolított is le kakas asszisztálása mellett). Ezért gondolom, hogy a róka hazavitelének lehetett valami racionális indoka. De ami azután következett, abban nem sok ráció akadt.

Először is, ha kisrókát viszünk haza, mi sem természetesebb, hogy a konyhában helyezzük el…mondja a nő, akinek a nappalijában éjszakázott egy házigalamb. Még annál is logikusabb, hogy a konyhában a kredenc alatt tartunk egy Néprádiót (akinek még van ilyen készüléke, tudhatja, hogy ez annyira régi, hogy még a csehszlovák adók jönnek be rajta) 😀 A róka nem igazán díjazta a háborgatást, ezért megtalálta a lehető legjobb búvóhelyet: bemászott a rádióba. Itt jött be a képbe Anyu, aki azóta nagy karriert futott be az állatok lehetetlen helyekről való kipiszkálásának tudományában. Sok évvel később sikerrel imádkozott le a fenyőfáról egy japánkakast, talpraesetten húzott elő egy némakacsát (nem: egy rettenetesen buta némakacsát) a kacsaól alól egy felmosófa segítségével…de a rókás eset idején még nem volt akkora gyakorlata. Így történt, hogy puszta kézzel benyúlt a rádióba, elvégre ha a róka bemenekül oda, akkor nyilván arra vágyik, hogy egy kéz matasson körülötte. Ahogyan törvényszerű, a róka szépen beleharapott az ujjába. Ahogyan kell, Anyu be is vonult az ügyeletre:

– Mi a panasza?

– Megharapott egy róka.

– Hol harapta meg?

– Az ujjamon.

– No de hol volt a róka?

– A rádióban.

Így esett, hogy Anyut a sebészet helyett kis híján egy egészen más szakrendelő vette kezelésbe. Nálam is rezgett a léc, amikor sok évvel később kacsaharapásra kerestem sebkenőcsöt.