Az utóbbi hetekben egyre “öregebbnek” érzem magam, legalábbis egyre távolabbra hátrálok a mai értékrendtől, és egyre kevésbé szédít meg, ha valakinek hatalma, pénze, kapcsolatai, értékes tárgyai vannak. Sőt, kifejezetten gyanakvóvá tesz egy drága ing vagy egy extrákkal felszerelt fiatal kocsi: mindig azt fürkészem, vajon ezek tulaja hálát ad-e a nagy szerencséjéért. Ugyanis hiába szereztük meg a javainkat akár elismerésre méltó kemény munkával: az már a gondviselés dolga, hogy mindez a kezünkben marad-e. Vagy hogy megmarad-e a kezünk, amivel a drága kocsi kulcsát lóbálhatjuk. Éppen ezért nézek furcsán azokra, akik ezt elfelejtik, és főleg azokra, akik a szerencséjük által magasra kerültek és ott is maradtak, és innen tekintenek lefelé azokra, akiknek nem jutott ekkora mázli. Egyre kevésbé nevetek a vicceken, és egyáltalán nem nevetek azokon, amelyek másokat gúnyolnak ki. Milyen nagy divat is magunkat úgy előretolni, hogy másokról tudomást sem veszünk. Én igyekszem inkább az ilyenekről nem tudomást venni.
Sokkal inkább érdekelnek azok az emberek, akiknek az emberfeletti munkája, küzdelme láthatatlan marad. Akik észrevétlenül kamatostul jóvá teszik, amit más elrontott. Sokszor ők azok az “egyszerű” emberek, akiket a döntéshozók nem vesznek figyelembe, mert ők nem harsogják a saját érdekeiket. Ezeket az “egyszerű” embereket gyakran éri gúny, válnak egy Excel-tábla milliomodik sorává; bármikor helyettesíthető Kovácsistvánokká és Tóthmáriákká, akiknek “ez a vacak is megfelel”.
Nem is tudjuk, micsoda erő, micsoda lehetőség lakozik sok ilyen Tóthmáriában. Több méltóság járna nekik.
Ritán is csak ámulok. Rita a Kis mancsok Nagy Szívek Állatvédő Egyesület önkéntese. A kutya se veszi észre, mit csinál egy nap alatt. Illetve sok kutya nagyon is. Mi pedig egy óra alatt kidőlnénk, ha ugyanezt kellene végigcsinálnunk. Rita tucatnál is több gazdátlan kutyát fogadott be. Jellemzően a környék (egy kis falu) árva, kóbor, kidobott blökijeit, vagy éppen a “gazdáik” által majdnem felakasztott ebeket.
Ezek között a kutyák között van pitbull keverék és ötkilós foximix is. Utóbbit akarták felakasztani, mert útban volt. Egy ötkilós kutya! Őrület! Az az érdekes, hogy ennyi kutya egy viszonylag kis helyen él, mégsem soványak vagy elhanyagoltak. Sőt. Jó húsban, idegrendszerüket tekintve is rendben levő, puha bundájú kutyák. Az Egyesület ad tápot, ivartalanításra viszi őket, olt, féregtelenít, Rita pedig gondozza őket, rehabilitálja, és amennyire lehet, előkészi őket egy jó gazda számára. Mivel sok kutyának semmi kapcsolata nem volt emberekkel, netán jó emberekkel, van, hogy laposkúszásban mernek csak közlekedni. Viszont az agresszió legkisebb jelét sem mutatják. Még a pitbull keverékeket, a három csodaszép lányt (Léna, Jenna, Gesztenye) is kedvedre húzkodhatod, emelgetheted (na, azt nem annyira kedvedre), terelgetheted, akkor sem támadnak, de még meg sem mordulnak.
Jenna, aki lehet vagy 30 kiló.
Lujzi, aki pedig féltucat kilót nyomhat
Gesztenye… hát, ő meg Gesztenye. Aki meglátja a kamerát, és pózol.
Rita valamit nagyon jól csinál, amit menedzsereknek kellene tanítani. Azért szeretem ezt a lenti képet, mert Rita arca ott tükröződik az ajtó üvegében. Ő ilyen, mint a képen. Alig láthatóan, szerényen, de óriási erővel és talpraesettséggel végzi a munkáját.
A kutya neve Masni.
Vagyis ez nem is a munkája. Ezt csinálnia KELL. Mert a kutyáknak szükségük van rá. Persze, a legjobb lenne, ha gazdát is kapnának. Szóval csak tessék, csak tessék, lehet tolongani a szebbnél szebb puha bundájú négylábú egyéniségekért.
/A fényképeket egytől egyig Tóth Anna készítette. A fotózás kulisszatitkai hamarosan./
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: