Idő

Sok idő telt el, mióta legutóbb itt jártam. Most végigolvastam egy sor bejegyzést, és olyan, mintha ezer éve történtek volna azok az események. Mennyi minden változott! Hogy jó vagy rossz irányban, nem tudom. Hiszek benne, hogy a veszteségeinkből is lehet tanulni, és ha valaki eltűnik az életünkből, annak oka van. Akkor és ott jelen kellett lennie, mert tanít valamit vagy inspirál (például akár ezt a blogot), aztán the show must go on… Nincs ezzel semmi baj. Néha talán nem értjük, mi is történt, de a lényeg, hogy gazdagodtunk, és talán, talán gazdagítottunk is… Ennek tudatában kicsit könnyebben is veszem már az emberi történeteket, és örülök azoknak, akik újabban körülvesznek. Van, akitől jó sokat tanulok mostanában.

Igaz, az állatok sosem tűnnek el mellőlünk. Fizikailag igen; olyan előfordul, ami továbbra is őrjítő eshetőségként tornyosul időnként a fejem fölé. A múlt héten Kazimirka nem volt éppen kirobbanó formában. Gyorsan vásároltam neki egy méretes lavórt. (A boltból hazatelefonáltam, és a méreteket így adtam meg: ha beletenném a kacsát, éppen csak a feje látszana ki; ennek hallatán az eladó fűszersót akart volna hozzácsapni az áruhoz, az én legnagyobb felháborodásomra, aminek hangot is adtam. A kacsa családtag.) A lavór a wellness részleget hivatott kiegészíteni úszómedenceként, Kazimirka lába ugyanis örül egy kis hidroterápiának. Kázi a nagy meleget sem szereti, és a napokban úgy tűnt, a társaságra viszont különösen nagy szüksége van a kisöregnek. Egészen addig nem nagyon akart mászkálni, fürdeni, amíg mellé nem telepedtem, és vagy hatvanszor el nem énekeltem neki a “Kazimirka, gyere ki, ég a házad ideki” szöveggel feldolgozott gyerekdalt.  Kacsa létére Kazimirka pontosan úgy viselkedik, mint az emberek. Vágyik a figyelemre, a vele töltött minőségi időre.

Kazimirka egy fajtársa

Arra az igazán alaposan megélt időre… Van egy olyan sejtésem, hogy ha nem tudunk írni róla, az nem is igazán volt megélve. Ezekben a hónapokban rengeteg dolgot éltem át, sok-sok érdekes, mozgalmas történés volt (például merengtem egy elvarázsolt kastély ablakában), sokat nevettem, és időnként jó nagy, kövér, szürke felhők is jöttek.

Ez egy állati jó nap volt.

Viszont azok a pillanatok, amelyeket igazán minden ízükben megéltem, majd pedig jött volna az ellenállhatatlan késztetés az írásra, azok elmaradtak. Lehet, hogy azért, mert bár emberek terén gazdag volt ez az időszak, állatokban azonban szegény? Az ő hiányukat nagyon érzem. Ha tehetném, biztosan úgy változtatnék az életemen, hogy létrehoznék valami nagy-nagy Noé-féle bárkát, és akkor biztosan a helyére kerülne minden. De addig is, amíg ez nem valósul meg, visszatérek. Írok majd a korábban megszokott témákról (egyet kivéve), és hozok újabbakat is. Remélem, az Olvasóim nem pártoltak el, és újra szívesen nevetnek vagy sírnak velem egy jót.