R-nak, akit alig ismerek, de köszönöm a beszélgetést.
Valahogyan úgy hozza az élet, hogy mostanában a tanítványaimból lesznek barátok, beszélgetőtársak, lélekvidámítók, okosítók.
Egy ilyen, tanórának indult, de valami annál talán tanulságosabb dologba átalakuló beszélgetés során rájöttem valamire: vannak emberek, akik hasonlatosak a kutyákhoz. Persze, a kétlábú tollatlan állat sosem lehet olyannyira önzéstől mentes, örökké jóindulatú, mint egy eb, de mégis. A kutya feltétel nélkül szereti a gazdáját, és ha az rá is kiabál, vagy egyszer-egyszer elfelejti a vacsorát, a kutya akkor is örömmel és hűséggel fogadja. Van néhány ember is ebben a világban, aki hasonlóan gondolkodik: alapvető beállítottsága az, hogy nyugalmat szeretne teremteni maga körül, nem akar mindenen perlekedni, nagyvonalú, a kisebb sérelmeket azonnal elengedi. Az ilyen ember nem szeretné görcsösen megváltoztatni a körülötte élőket, de még megítélni sem nagyon. Ha valaki nem árt másnak, vagy legalábbis törekszik arra, hogy így legyen, az neki már megfelel. Tolerál, elfogad, és nem látványosan elvisel, elszenved. Nem dédelgeti a sérelmeit, amelyeket azért könyvelt el magának, mert a másik ember egyszerűen más. Akár a kutyák.
Sajnos, úgy tűnik, ők vannak kisebbségben. Ráadásul nagyon megjárhatják. “Mert ő becsűletes lelkű, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az.” Ha éppen nem megfelelő személy előtt tárják fel a lelküket, és azt hiszik, a békés természetük elegendő, tévedhetnek. Mivel nem fegyverezték fel magukat, váratlanul, készületlenül érheti őket a rosszindulat.
Ma sétálgattam valakivel, aki így summázott néhány történetet: mi, emberek egymásba fogunk belepusztulni. Lehet benne valami. Fogynak, egyre fogynak a kutya-lelkű emberek, de legalábbis úgy látom, az erejük fogy. Pedig nem olyan rossz dolog ám békében élni. A dédszüleinknek még volt viszonyítási alapjuk.