You will never forget Lisbon, hirdeti egy városnézős buszocska. Ez így van, főleg, ha nem szervezett úton fedezzük fel. Lisszabont imádni és utálni lehet, vagy és vagy, és egyszerre a kettőt. Ötödik lisszaboni utamon, hetedik portugáliain, amiből ez a második idén, csak az imádni jött össze. És ez így van jól. Lisszabon fényes, színes, rengeteg a park, és már majdnem minden kerületében van egy jóbarát. Egyiküknek köszönhetően kerültem újra a téli tavaszba, tudniillik ebben a városban nem (csak) a globális felmelegedés miatt lehet télen 21 fok.
Lisszabon a parkok városa. A parkok pedig a kacsák, sirályok minivárosai. Járjon az ember akár a Jeromos-kolostor előtti, a turisták áldásos ténykedése ellenére is rendezett, az afrikai származású takarítók által pedáns rendben tartott parkocskában, vagy akár a Gulbenkian alapítvány múzeumának csodás kertjében. A Gulbenkian tíz éve a társam, ha feltöltődni vágyom Lisszabonban. 2006-ban jártam itt először (ekkor utaztam ki első alkalommal egyedül, akkor még remegő gyomorral), és már akkor órákig el tudtam nézegetni a szobrok között totyogó kacsákat. Nem is igazi egy kültéri alkotás, ha nincs összhangban a természettel. A Gulbenkian egy varázslatos világ, ahol fűre lépni szabad, sőt leheveredni is lehet, és simán megeshet, hogy napozás közben átgyalogol rajtunk egy fontoskodó vadkacsa. Közben érdemes az égre nézni, mert a hely egy légifolyosó alatt fekszik. Azaz körülbelül ötpercenként elhúz egy repülő, olyan magasságban (vagy inkább alacsonyságban), hogy le lehet olvasni a légitársaság nevét, de még a gép jelzését is. Idén még nílusi ludakkal meg egy általam albínónak nézett vadkacsával találkoztam. Persze, mindegyik követett. Pedig nem is eteti őket boldog-boldogtalan, méghozzá helyesen.
Az, hogy egy európai nagyvárosban mindenütt sirályok vannak, számomra szintúgy nagyon különleges. Ezek a sirályok nem olyan balatoni minipéldányok, hanem egészen nagy méretűek. Úgy tudnak pózolni a sziklákon, műemlékeken, akár azok az emberi szobrok, akik a turistalátványosságok környékén tűnnek fel régi korokat idéző jelmezeikben. Lisszabont ezek a sirályok is különlegessé teszik. Jelzik, hogy közel a tenger, azaz óceán. Ahol a Tejo folyó összeér a végtelen vizekkel, ott az ember különösen törpének érzi magát. És ügyetlennek, elnézve a kárókatonák és sirályok búvármutatványait és légtornáját.
Ami különösen nem fér a fejembe, hogy egy kissé lehangoló külvárosi patakocska hogy a csudába’ tud otthont adni kacsák és vízityúkok százainak. A kép azért nem sikerült valami jól, mert nem igazán akartam sokáig mutogatni a telefonomat: a környék nem éppen bizalomgerjesztő. No de akkor sem tudtam megállni, mert ezek a vízityúkok kb. száz társukkal meg egy rakás, éktelenül rikoltozó vadkacsával ebben a csatornában laknak, úszkálnak, élik az életüket. Ők tudják.
Pedig az a Lisszabon, amit a turista ismerhet, alapvetően rendezett, tiszta. A nagyvárosok szokásos bajaitól eltekintve varázslatos. És a varázsához, bizony, a mindenhol fellelhető madarak is hozzátartoznak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: