Amikor egy nap már magától is nehéz, az állatok mindig tudják fokozni a hangulatot. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy házigalamb üldögél a fűtéscsövön, én túl vagyok három órányi kergetőzésen, a lakás átrendezésén, három partvis bevetésén, a lakás egy részének fertőtlenítésén, egy lábon kihordott idegösszeroppanáson… és momentán tele a hócipőm minden állattal.
Az egész úgy kezdődött, hogy egy karvaly lecsapott Katira. Katira, a galambra, akit sikerült kiragadni a karvaly karmai közül, és akinek az azonnal riadóztatott Fióka- és Madármentés feje, Márton András nem sok órát jósolt. Tudom, a természet rendje, meg azt is, hogy az emberek hogyan gondolkodnak a házigalambokról. Talán emlékeztek, nekem van egy kis kedvencem, egy fehér példány, aki évek óta járkál arra, amerre én. Az ő “kacsintása” bearanyozza a napjaimat. Egyébként a galamb megérintése nem hordoz különösebb veszélyeket, kevesebb esély van ilyenkor egy jó kis zoonózisra, mint akkor, ha egy ápolatlanabb kutyát tutujgatunk. Természetesen a galambürülék nem alkalmas emberi fogyasztásra, nem csemegézünk egy tálból egy csapat tubival, és nem puszilgatunk galambot…sem. Nekem kutyánál is erősen rezeg a léc.
Így aztán a tubi dobozba került, a jeles nap tiszteletére a keresztségben (amit a saját nyakába zúdított vízzel pecsételt meg: ritka nagy felfordulást csapó állatról van szó!) a Katalin nevet kapta, bár a tekintetéből ítélve lehet, hogy fiú. Olyan rondán néz rám, ha lekatizom, hogy simán lehet, valójában Károly. Mindegy is, a fő, hogy átvészelte az éjszakát, majd reggel óriási ramazurit csapott a dobozában. Éppen ötcsillagos ellátáshoz akartam juttatni, amikor is kiszerencsétlenkedte magát a dobozból, át a szent konyhámba, ahol a legkevésbé sem szerettem volna állati látogatást. Innentől a történet enyhe Chaplin-filmes jelleget öltött: galamb össze-vissza repkedett, én fabrikáltam a jobbnál jobb kizavarási ötleteket, gondolván, hogy ha már egyszer jól van a szabadulóművészethez, akkor jól van a távozáshoz is. Meg hát, mit kezdjek máskülönben egy galambbal a konyhában. Ott úgysem fűtök, na de azért nem maradhat egy életen át a radiátoron. Próbáltam kitessékelni a lépcsőház felé: ekkor a szomszédok kezdték elvitatni tőlem a józan eszemet. A konyha ablakán túli világ semmiképpen sem vonzotta. Ekkor, én balga, gondoltam, hogy kiengedem a nappali óriási ablakán: ha azt nem találja el, akkor semmit sem. De nem. Megvolt a függönytartó, az ablak széle, de sehogyan sem volt képes kimenni. Végül behúzódott a fűtéscsőre, ami szuper ülőrúd, csak éppen kezdem kétségbe vonni, hogy valaha is szándékozik-e távozni. A környékbeli állatvédők egy virgonc galamb miatt bizonyára nem szállnak ki, a delikvens is hasonlóképpen, így aztán kezdem egy hitchcocki filmben érezni magam.
Nem így gondoltam a kanapén töltött szombat délutánt…
Azért hogy tegyek is valamit, a függönyt, amibe a galamb csimpaszkodott, azonnal leakasztottam, szolid hipómennyiséget a mosógépbe adagolva húszezer fokon kifőztem…majd kiterítettem, megszárítottam, újra felraktam, létra hiányában a konyhaasztalra állva…és a függöny azonnal belelógott a kalandban tetejét vesztett konyhai szemetesbe. Így aztán eme pillanatban kissé elegem van. Eleinte macskaboxot kerestem a galamb nyugalma érdekében…most már macskát a magaméért. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: