Mindig elcsodálkozom, ha olyan nővel találkozom, aki még nem fűrészelte le legalább egy körmét (a profibbak komplett ujjpercüket), nem csapott még rá az ujjára kalapáccsal, vagy éppen nem vágott el egy kétszer két méteres bádoglemezt… és azzal a saját lábszárát izgalmas sormintában. A gyermek- és ifjúkorom rengeteg fúrással-faragással telt, amit tulajdonképpen egy cseppet sem bánok. Nekem ha nyár, akkor fehércement, szögek és valaminek a renoválása. Megtanultam festeni, mázolni, glettelni, vérre menő vitákat vívok arról, hogy az spakli vagy spachni,-e, de magyarul fogalmam nincs, hogyan nevezik. Élettörténetem során komoly veszteségként éltem meg, amikor egy szerelő látogatása alatt lába kelt a szent családi franciakulcsnak.
Amikor kutyás lettem (ez tízéves koromban történt), bizonyos földrajzi (vagy szociológiai) körülmények úgy hozták, hogy kennelt kellett építeni a kerünkben. Már írtam egyszer, hogy az nálunk a 45 m2-es bekerített játszóteret jelenti. Játszótér lett belőle kutyának, gazdának egyaránt, mert bizony, Célállat hamar rájött, hogy némi ásás (értsd: két óra munka, öt köbméter föld megmozgatása) árán kívül lehet kerülni onnan. Egyszeri gazda ilyenkor fog mintegy húsz kilométer csibedrótot, ugyanannyi kötözőt, pár tonna téglát, feléleszti a pincében döglésnek indult cementet (a döglött cement egy építőipari szakkifejezés, kérem), és felveszi a kesztyűt a kutyával. Csak azt a fránya munkakesztyűt nem veszi fel, mert az zavaró. A mai napig, ha oktatni megyek vagy főleg konferenciára, biztosan tele vagyok karmolásokkal. Másfél évtizeddel később ehhez a “kerítőnői” rutinhoz csatlakozott a sünbiztos kerítés építésének illúziója is. De a sün minden kis lyukon átfér, és egyenesen a kutyakennelbe tart. Ezt a furcsa szokását még nem tudtam megfejteni. Legfeljebb csak sűrűn szidni tudom, amikor valami lehetetlen résből kell kipiszkálnom a kaktuszmalacot, miközben próbálom kidörzsölni a szememből az álmosságot… és nem bele pár süntüskét.
Volt és van azonban néhány olyan művelet, amihez kevés a női kéz és a női szaktudás. Ezért süldő kamaszlány korom óta rendelkezésre áll A Szaki is. Rémisztő belegondolni, hogy 19 évesen kezdett járni hozzánk, és ennek már 17 éve. Az elején még előfordult, hogy elhozta a rottweilerét, akiből a tervezgetés hevében elmélyülten szedegette ki a kullancsokat. Brrr… Vagy amikor munka közben azt mondta, elugrik kenyérért, és fél év múlva láttuk viszont. De azóta benőtt a feje lágya. Mondta is, hogy ha ő megöregedett, akkor én is. Lástzik, hogy kicsit sokat beszél. De legalább örök igazságokat. Például:
“Oh, az életem parkolópályára került. Vajon valaha kikormányozom-e az életem csónakját [most akkor csónak vagy kocsi??] a kikötőből?”
“Tegnap beszéltem egy pappal, és megtértem. De azért nem vagyok ám hívő!”
“Kérdezz nyugodtan, ha nem tudsz valamit. De tudd, az élet a legnagyobb tanítómester.”
“Gondolkodom, tehát vagyok. Ez egy híres mondás. Apám szokta mondani, amikor részeg.”
Szaki egyébként egy egészen elfogadható külcsínnel rendelkező egyén. Aki már megtanulta, hogy ha megdicsérem a kombinált fogóját, akkor én tényleg a kombinált fogójára gondolok. 😀 Ugyanis az övé ügyesebben vágja el a drótot, mint az enyém. Ami egy kutyás számára fontos szempont.
Szaki mégis közel áll a szívemhez. Időről időre bepillantást nyer az életembe, és én is az övébe. Az övé, mint tudjuk, parkolópályán. De sebaj, akkor beszéljünk az enyémről. Anyutól tudta meg, hogy a már így is irdatlanul hosszú nevem még tovább burjánzott a tanulmányaim végeztével. E hír elhangzásakor éppen a kedvenc elfoglaltságomat űztem: facsavarokat adogattam a mi jó Szakinknak, és ha megkaparintottam a csavarbehajtót, akkor magam is becsavartam párat. Mire Szaki:
“Nem gondoltam volna, hogy idejövök, és a doktor Evelin fog nekem segédmunkázni.”
Hát, így váltam én tudományos segédmunkatárssá… a kőművesmunkák terén. Már bővítettem a CV-met is. Várom a kutatóközpontok megkeresését. És azért az én kombinált fogóm sem kutya.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: