Kedves Olvasóm!
Most biztosan furcsán nézel, vagy egyenesen azon gondolkodsz, mi rejlik a hirtelen pálfordulás mögött. Magam is ezt tenném.
Tavaly decemberben nagy örömmel és nagy várakozások nélkül indítottam meg ezt a blogot. Tudtam, hogy sok fénykép, sok részlet hiányában nem ez lesz a leglátogatottabb oldal, amit ember csak képzelhet. Nem is volt ilyen szándékom. Azért kezdtem írni (jobban mondva, azért kezdtem a szakcikkek, műfordítások, sok-sok hosszú magánlevél, egy másik, szupertitkos blog vagy a facebookos bejegyzéseim mellett ezt a blogot is írni), mert… mert egyszerűen szeretek írni. Márpedig leginkább állatokról. Ez egyfajta zoografománia.
Aztán szépen lassan egyre többen olvastak: szolgálhattam jó ügyeket, jó ügyek (vagy éppen a hétköznapi élet jelentéktelen apróságai) pedig szolgálhattak témaként. Sokszor már úgy jártam-keltem, hogy figyeltem, miből lehet téma. Nemrég olvastam egy cikket, a címe: Blogot írni móka vagy terápia? Üzenem a szerzőnek: Jaj, ne viccelj már, mindkettő! Móka volt, amikor Barátnőm, a Terrierterápia blog szerzője önzetlenül, sziporkázó kommentárokkal kísérve közzétette az írásaimat az olvasói között, akik szeretettel fogadták a kalandokat, vagy éppen még egy lapáttal rátettek az ökörködésre. Terápia is volt, mert sokszor már attól elszáll az ember bénító dühe, ha leírja a gondolatait. A papírra (vagy éppen a képernyőre) vetett kusza gondolatok valahogyan értelmesebb rendben állnak össze, és már könnyebb is cselekedni.
Bár ez sem mindig igaz… Amikor egy viharos reggelen megérkezett a hír, hogy egy névtelenségbe burkolózó, de nagyon is könnyen beazonosítható szomszéd a nem is tudom, milyen sérelmeiért a legártatlanabb, legvédtelenebb családtagomon-állatomon kíván bosszút állni, lebénultam. Én, aki általában nem szoktam pánikba esni a nehézségek láttán, megrémültem, és a legrosszabbra is felkészültem. Távol a szülővárosomtól, ahova már így is pontosan az ott fennálló furcsa urambátyámos viszonyok miatt megyek vissza furcsa szájízzel, távol a szőrös családtagtól, nem tűnt egyszerűnek a megoldás. Úgy gondoltam, legalább annyit meg kell tennem, hogy nem írok többet Arról, akit meg kell védeni. Bár a blog témái között sok más is szerepelt (például a bosszút is gerjesztő mérgelődés a mindennapi állatkínzásról), az egész lelkesedés odalett: nem akartam támadási felületet adni.
Az olvasóim különféle fórumokon fejezték ki a sajnálatukat, ami még jobban feltépte a sebeimet. Elsirattam minden egyes kommentelőt, aki valaha is tovább fűzte a történetek szálát, velem együtt nevetett a saját bénázásaimon, vagy éppen egyetértett valamely gondolatommal. Tudom, az élet nem ilyen harmonikus, de jól esett, hogy van egy hely (mert bizony, kevés ilyen van), ahol nem marakodnak az emberek, hanem egymást segítik.
“Az amerikai Pew Research Internet Project kutatása szerint a bloggerek többségénél a társaskontroll-késztetés az elsődleges motiváció. Ez annyit jelent, hogy azért kezdünk írni és folytatjuk rendületlenül, mert így azt érezzük, hogy kézben tartjuk az életünket, és eljuttatjuk a számunkra fontos értékeket másokhoz. Ha pedig eljuttattuk, akkor visszajelzést is kapunk, amiben az elfogadással szembesülünk. Szeretve, elfogadva lenni és irányítani a sorsunkat, a legtöbb tettünket ezek hajtják.” -írja a fent említett cikk. Ez is benne van, bevallom.
Tegnap azon kaptam magam, hogy egy kutyás eseményen folyamatosan a szófordulatokat ízlelgetem. Egyszerre pedig elöntött az üresség: most hova írom meg, hogy megismertem még egy csodálatos kutyát, és összesen három eb rongyolt keresztül a túracipőmön tegnap délután? Ahogyan a szomszéd-ügyről beszélgettem a kutyák gazdáival, egyre inkább nyilvánvalóvá vált: igenis vannak, akik kiállnak az ember mellett. Csak számításba kell venni, hogy ők vannak. Ez egy már-már antiszociálisan önálló embernek nem is olyan egyszerű! Pedig akkor van megoldás. Nem írom le, milyen: maradjunk abban, hogy maximálisan törvényes. Igaza van mindenkinek, aki azt mondta: félelemből nem hátrálunk meg, mert azzal csak további teret engedünk az agressziónak.
A megoldás, ahogyan Niki írta nekem: írni “necesse est”. Csak éppen okosan. A szőrös és tollas családtagjaim most erős védőburokban vannak. Róluk jó ideig nem fog szó esni. Lehet, sőt biztos, hogy szolgáltatnak majd inspirációt, de legfeljebb éppen csak átlengik majd a történeteket. Addig is, amíg a dolog nem rendeződik, más kutyák és egyéb, családtaggá fogadott állatkák népesítik majd be a blogot.
Elnézést kérek, kedves Olvasóm, aki most kapkodod a fejedet. Remélem, velem maradsz.