Breaking news! Exkluzív!

Tegnap találkoztam a Spyke-történetek másik legendás figurájával, a Kezelővel. Eddig csak a Spyke szőrzetéből ízlésesen kiborotvált négyzetkilométerek mutatták, hogy valóságos személyről van szó, mert a Gazdi által standupos stílusban előadott anekdoták és Spy-Mami rendelői látogatások utáni feldúlt lelkiállapota, meg az ekkor elmesélt történetek valami Dr. House, Dr. Bubó és némi Dr. Frankenstein keverékét sejtették. Annyiban biztos voltam, hogy ha létező személy is ez a legendás doki (ami felől ennyi sztori után erős kétségeim támadtak), a kutyámat mindenképpen hozzá vinném, de magamat semmiképp. Kérem a kedves olvasót, hogy ne csodálkozzon: ugyebár engem oltott már be állatorvos. 😀

A délután úgy kezdődött, hogy nagy keresgélések árán megtaláltuk Spy Nyári Úsztatójának egyetlen szabad bejáratát, ahol nem vertek tanyát a horgászok és a városból el kiszabadult családok. Spy már nagyon izgatott volt, hiszen a Mamija már előre beharangozta neki:

– Figyelj, Spyke! Levisszük Evelint a tóra úszni egyet!

Érdekesen mutattam volna, ha a PRT ezúttal nekem dobálja a botokat, vagy éppen csatlakozom egy kacsacsapathoz (ami, mint tudjuk, relatív fogalom, akár a nád). Ha a teendőim listájára nézek, még a vadlibákra is kezdek irigykedni, az biztos.

Hosszú percekbe telt, amíg a tóparton találtunk megfelelő botot (bár abból rögtön három kiadást is) és megkezdődhetett a Spykeúsztatás Botrágcsálással című műsorszám. Ezt mindig a Botkettétörés Sikertelen Spyke-lefogással című programpont előzi meg, és különösen az a szórakoztató, amikor Spy-Mami egy méretes husángot egy fatörzshöz ütve akar PRT-kompatibilis méretre darabolni. Szürreális hatást kelt a nyugodt természetben a mellette ugató-vonyító-türelmetlenkedő kutya, esetleg én, aki megpróbálom visszafogni (már Spy-t, mert a bottörést a világért sem akadályoznám meg: egy kis szórakozás nekem is jár). Az első fát most én hajítottam be a vízbe, és boldogan nyugtáztam, hogy kivételesen egészen messzire tudtam dobni. Ez az örömöm a második bothajításnál ködé vált, ahogyan Spy úszós kedve is. Bot 1 és Bot 2 a víz tetején árválkodott, de Bot 3 behajítása is hasztalan próbálkozás volt. Spy inkább a sásban, ismétlem, sásban (és nem nádban, khm) megbújó hipotetikus vízisiklóra, homárra, vagy éppen kecsesen cikázó baromi hangosan közlekedő szitakötőkre vadászott. Hagytuk, hogy a partszakasz egész flórájának és faunájának megmutassa, ő a legény a gáton, majd hazaindultunk.

Volna, ha nem tűnik fel két fiatal férfi. Olyan huszonéves formák. Meg egy kutya. Jó nagy. Köszöntek. Spy-Mami:

Nem így néz ki. 🙂

– Ti is ide jöttök? (Gondoltam: neem, mi innen megyünk, csak a víz tükröződése miatt látsz jönni.)

– Nincs túl sok kagyló? -a férfi lábán egy gumitalpú búvárcipő volt. (A Legendás Alakok öltözködésével kapcsolatban nem szeretnék több bonyodalomba bocsátkozni, ezért tisztázzuk: NEM békatalp!)

– Csak ott van egy meg ott, mutatott Barátnőm egy, a parton heverő kagylóhéj-párra, meg egyre, amit maga adott vissza a haboknak, miután valaki volt szíves kibelezni. (Gondoltam, ez ám a kimerítő statisztika!)

Amikor a férfi leért a partra a méretes kutyával, a sajátját határozott mozdulatokkal fékező Spy-Mami gyorsan odasúgta nekem: Kezelő! Én pedig átadtam magam a történelmi pillanatnak, sőt majdnem tisztelegtem. De visszarántott a jelenbe az a csodálkozás, hogy jé, hát hiszen ő egy teljesen hétköznapi, mondhatni, normális figura. És még borotva sincs a kezében! És én még valami fesztiválról itt maradt egyetemistának néztem!

Amíg a kutya csobbant, mi elköszöntünk, és Spy-Mami még váltott két szót a parkolóban tartózkodó Kezelőnével és a Kezelőbarátokkal. Én pedig megsimogattam egy hozzájuk tartozó bulldogot, aki egyből rácsücsült a bal lábamra. Nem volt éppen egy könnyű példány. Picit fájlaltam is a lábfejemet, amikor autóba szálltunk.

– Megmutassuk a Kezelőnek? -kérdezte Spy-Mami.

– Csak azt ne, még rólam is leborotvál valamit.