Szent Ferenc vagy Doktor Dolittle?

Nagyon távol áll tőlem a szentek, mármint a szentté avatott (esetleg az önjelölten szent) emberek tisztelete (is), mégis van egy ilyen személy, akit tisztelek, mégpedig Assisi Szent Ferenc. Végigbőgtem a Napfivér, Holdnővért, ami biztosan nagyrészt fikció, de Ferenc legendájának csak van valami alapja. Francesco azért lett az állatok és a természet védőszentje, mert állítólag prédikált a madarakhoz, és megszelídítette a gubbioi farkast. Ő lett volna az első Suttogó? 🙂 Nos, mostanában én is ferenci utakon lépdelek, de nem,  nem kezdtem darócruhában járni. (Viszont maradtak a roppant szalonképes kutyázós öltözeteim, és a kék cipő, amit akkor sem vagyok hajlandó valami épebb példányra cserélni, ha már Zserbó is körberöhög miatta, mert egyedi a szellőzése.)

A ferenci utakat arra értem, hogy én is prédikálok a madaraknak.

Néha Kazimirkának:

– Légy szíves, ne azon az egyetlen négyzetcentiméteren kezdj mélyfúrásokba, ahova a jénaidat tenném, mert így hétrét görnyedve várhatom, amíg méltóztatsz befejezni az ásatást!

– Menj be az ólba, Kazimirkám, mert este van, és hidd el, nem kell mindent kommentálni, amit a szomszédok a teraszon beszélgetnek!

– Kiskacsám, nem ízlik a fénymag? Pedig attól lesz szép fényes a tollacskád.

Vagy egy erdei pintynek:

– Már megbocsáss, de pár szem ribizlit hadd egyek én is!

Vagy egy örvösgalambnak, aki a fürdőszoba ablakában rakott fészket, és jó néhány hete nem tudok szellőztetni:

– Ne kopogtasd az ablakot, kénytelen vagyok végre beindítani egy mosást.

Közben nagy, nagy vágyam, hogy a madarak és minden más állat értse is, amit mondok. (Doktor Dolittle azért nem lennék, a szenteken kívül az alpári humor sem vonz.) Szeretném, ha tudnék kommunikálni a madarakkal vagy a kutyákkal. Hogy meg tudjak nyugtatni egy különleges fehér galambot, aki errefelé szokott röpködni: én nem bántom, és meneküljön hozzám, ha baj van. Meg hogy ne egye meg a kenyeret, amit a buta bácsi dob neki, mert jaj, mennyien nem tudják, hogy a kenyér (fagyitölcsér, pattogatott kukorica és miegyéb, amit az emberek a maguk szórakoztatására dobálnak nekik) kicsit sem egészséges. Hogy meg tudjam magyarázni a kóbor kutyának: ne fusson el előlem, mert én nem akarom bántani. Kicsit sem bánnám, ha e képesség hatására így néznék ki, mint Ferenc ezen az egyébként borzasztóan, hm, naiv festményen:

Természetesen az ember és az állat között létezik kommunikáció. Csak nem a szavak játszanak benne vezető szerepet. Például Zserbó és köztem valami ilyesmi dialógus hangzana el, ha Bocim beszélni tudna (amitől nem sok választja el).

– Zserbó, gyere!

– Bocs, de ez a macskakaki sokkal érdekesebb, mint a padon üldögélni veled.

– Zserbó, abba nem hempergünk bele!

– Mi nem, de én attól még igen!

– Gyere, itt egy jutifali!

– Hát miért nem ezzel kezdted?

De a legtöbbször ugyanezt kiolvasom én a tekintetéből is. Nem is kellenek ide szavak!