Kutyaszittelési alapismeretek

Avagy hogyan vigyázzunk barátnőnk kutyájára?

Egy hete Spy-Mami megkérdezte, hogy mit csinálok pénteken. Mivel semmi különösebb mobilitást igénylő dolgot nem soroltam fel a munkáim hosszú listájában, ellenben arra, hogy Spy-ra kellene vigyáznom, felcsillant a szemem, a naptárba beíratott: péntek: műfordítás, Spy-ra vigyázás.

A nagy napot stratégiai megbeszélések hosszú sora követte. Spy-Mami kioktatott Spy napirendjéről, táplálkozási és ennek következményeképpen fennálló szokásairól, hőmérsékleti igényeiről. (Az angol királynőnek nem ennyire fix minden programpontja.) 😀

A nagy nap előestéjén még helyszíni bejárást és főpróbát is tartottunk. Spy-Mami végigvezetett Spy egyik szokásos sétaútvonalán. Jelentem, megjegyeztem egy teljes utcányi kutyaállományt, névvel és viselkedési jegyekkel. Az erdőbe érve jó Indián Nyomolvasóhoz méltóan (a Spyyyy, ott egy nyúúúúszííí, rohanáááás óta csak így hívom) egy bottal belekarcolta nekem a földbe a bevezető ösvényből és két, egymásba érő kör alakú túraútvonalból álló szakaszt. Remélem, utánunk nem valami zsenge lelkű kisiskolások kirándultak arra. 😉

Spy egykedvűen baktatott a fülledt időben, Mamija pedig szorgalmasan azonosította nekem a fontos tereptárgyakat, amelyek az utat mutatják. Szerintem szíve szerint nekem is kiosztott volna pár jutifalit, amikor megjegyeztem egy fontos pontot. 😀 Aztán jól próbára is lettem téve (a sikeres megoldásért minimum egy marék kalóriaszegény Educ falatka járt volna). Spy ugyanis felfedezett egy kegyetlenül nyivákoló kisharkályt az aljnövényzetben, és nyuszira emlékeztető hármasugrással előtte termett. (És nem bántotta!) Mivel a barátnőm kijelentette, hogy ő tart az ilyen tollas jószágoktól, ellenben nekem sokszor volt már a kezemben kiskacsa, madárfióka, halált megvető bátorsággal becsörtettem a bokrok közé 1. PRT-t fékezni 2. fakopáncsbébit szemrevételezni. Gondoltam, ha sérült vagy gyenge, megy a Misinára, nekik már eggyel több nem oszt, nem szoroz. 🙂 Harkályunk már kamasz lehetett, és meglehetősen szaporán szedte a lábát, így békén hagytam. Igen ám, de hogyan csalogassuk el onnan a PRT-t? Spy-Mami oktatási célzattal kívülről szemlélte az eseményeket (és gondolta magában, hogy ó, anyám), majd bedobta nekem a pórázt. Mindig igyekszem ügyelni arra, hogy ne rántsam meg a nyakörvet egy kutyán, ezért elkezdem megpaskolni Ebzet vállát, hogy ugyan már, jöjjön ki onnan. A hatást nem kell részleteznem. Így maradtunk egy jó darabig: harkály egy fa tövében, Spy feszült figyelemmel, én mögötte, Mami meg az ösvényen. (Most, hogy belegondolok, azt hiszem, éppen utána ecsetelte nagyrabecsülését a bölcsészek iránt.) 😀 Ekkor villant fel a fény: csapjuk a hónunk alá Célállatot, és állítsuk irányba az ösvényen. (Mivel egy 15 kilós terrierhez vagyok szokva, akit egyszer emeltem meg, de azóta is szoros barátságban vagyok a reumatológusommal, a terrier és a megemelés nekem két külön halmaz voltak a fejemben. De aztán belejöttem, ld. később.) Győzelem!

Ilyen előzmények után nem kevés izgalommal kaptattam fel a város tetejére, ahol röpke negyedórás kulcscsörgetés után sikerült bejutnom a házba. Ahol Spy lelkesen fogadott, és hogy biztosan tudjam a miheztartást, felnyalábolt úgy hat különféle plüsst, és velük a szájában ugrált engem körül.

Első szabály: ez nem a tiéd!

Lepakoltam a túlélőfelszerelésemet (azaz laptop, mobiltöltő és ivójoghurt), és irány a napi első egészségügyi séta. Azaz…juthattunk úgy ötven méterre, amikor Spy lecövekelt, és kizárólag visszafelé volt hajlandó irányulni. Hívogattam, beirányoztam előre, semmi. Hát, jó. Egy óra múlva újfent kísérletet tettem, mert Spy izgatottan nézett az ajtó felé. De ekkor még kevesebb utat sikerült megtennünk. Hát, jó. Spy a nap jelentős részét a hat (jól számoltam?) különféle párna-ól között töltötte, vetésforgóban. Néha odajött hozzám, megsimogattam, én naiv, dobtam neki egy labdát is. Végül kikötött a lábam alatt, szépen befarolva a lábfejemre, ahol békésen elaludt. Ez a szívet melengető jelenet egy óra elteltével a részemről izgatott ficánkolásba fordult át. (Aludt már Spy egyszer úgy is, hogy a kanapén ültem, egy kicsit balra dőlve, ő a kezem alatt, diszkréten elszorítva az egyik ütőeremet. Gazdi néha megkérdezte, hogy érzem-e még a bal felemet, de kit érdekelnek ilyen apróságok, ha egy Életke szuszog az ember valamely végtagján.)

A kutyaszitter lábtartónak is ideális!

Spy-Mamitól, aki minden lehetséges szünetében rámtelefonált, hogy minden rendben van-e, azt az útmutatást kaptam, hogy ha tűz a nap, négy óra körül-után próbáljuk meg újra a sétát. Elérkezett hát az idő, kicsit lement a nap, nosza! Hám fel (bibí, mostanában már Zserbó is nyugodt és együttműködő a “hámozásnál”). Cipő fel. Mármint azt nekem. Kulcs, lépcső, naaa, gyeeereeee! A Parson Öszvér Terrier mindenségedet, hát csak egy kicsi sétát! Mami hamarosan jön. Aztán új trükkhöz folyamodtam. Levittem Spy-t a lépcsőn, ölben, majd fel a meredek utcán, méghozzá azért, mert délelőtt is a lefelé úton volt lelkes. Gondoltam, így hátha lefelé megáll az egyik szomszéd csodaszép virágjainál vagy a másik vadiúj autójánál…bánom is én, csak végre teljesítsük a Küldetést! Ebből annyi valósult meg, hogy a szomszéd háznál dolgozó munkások, azok az igazi, napcserzette, mélyen dekoltált (nem nyakban) típusok először azon hahotáztak, hogy úgy viszek egy tízkilós kutyát, akár egy csivavát, aztán meg azon, hogy hangosan biztattam Spy-t: csak érjünk fel a füves területre, és akkor pisikélünk meg miegymás.

Mission: incomplete. Ellenben megjegyeztem az építő cég nevét, és munkabért fogok követelni a munkásaik egynapi minőségi szórakoztatásáért. Szerencsére ekkor már Spy-Mami sem volt távol, sőt amikor hazaért, akkora üdvözlő-tutulás vette kezdetét (igen, elkotyogom, nem csak a PRT tud örömében vinnyogni), hogy az ő produkciójukat is rávezetjük az ÁFÁ-s számlára.

Ha már ÁFA, akkor jöjjön a tegnapi nap mérlege: egy tizenkét órás műszak, négy sikertelen séta (de egy sikeres esti), egy tucat elégedett kőműves és egy boldog kutyaszitter.