Végre!

Végre sikerült. Végre elszálltak az esőfelhők, és mehettünk…kutyákat, cicákat és mindenféle két- és négylábút (beleértve egy csapat óvodást is) fotózni a Misina Állatmenhelyre! Csak három hétig tartott, hogy végre alkalmas és özönvízmentes időpontot találjunk.

Az egész úgy kezdődött, hogy Vikivel, aki (ott, ahol most oktatok) az első tanítványom, a kulturális programok lelke, vagy ahogy mi hívtuk: a Kemény Mag volt, végre sikerült leülnünk egy szedres smoothie mellé beszélgetni egy kicsit. Valahogy (neeem is ééérteeem) az állatokra terelődött a szó, és kiderült, szeretne elmenni kutyát sétáltatni a Misinára. Én pedig már járok oda egy ideje, de egyedül sokszor nem annyira jó kibumlizni a város másik végébe. Ráadásul Viki szenvedélyes fotós, aki már egy öntudatos macskát is rá tudott venni, hogy nyakkendőben parádézzon a kamerának. Hát, akkor irány a Misina, mert ott aztán nagy szükség van arra, hogy a kutyusok jó PR-t kapjanak. Egy profi fotóval pedig nagyobb az esély, hogy a gazdijelölt már a képernyőn keresztül beleszeret az Ebzetbe. Vagy egy Macsekba. A többi már megy a maga útján. (Néha nem, de erről később.)

Szép vagyok, és tudom is magamról!

Azok a fülek!

Egy másodperc feszült figyelem. (A képről lemaradt a motiváció forrása: egy pogácsa.)

Tegnap valószínűleg senki nem kémlelte többször az eget, mint mi. De szerencsére egy feltáratlan eredetű cseppen kívül semmi más nem hullott alá az égből, így megkezdődhetett a fotózás. A karanténos kutyák voltak főszerepben. Mind külön egyéniség, akiknek a történetéről néhol el-elárult valamicskét a katalógus. Például hogy volt kutya, akit egyik nap örökbe fogadtak, míg a másik nap visszahoztak, mondván, nem tudják tartani. Vagy akinek meghalt a gazdája. De a legtöbbjük chip nélküli, akiket az utcáról szedett össze a gyepmester. Senki sem tudja, milyen előélettel, esetleges bántalmazások nyomaival a lelkükben-testükön. Néhány jel azért árulkodó lehet: ha egy kutya (ki lehet találni, hogy nem tacsikról van szó!) ráfog a pórázra, azt csibészelték, sőt talán még rosszabb is történhetett vele. Márpedig egy agresszióra nevelt egyed hiába bújós természetű, ha “beleprogramozták” a támadást. Minek is?! “Kiprogramozni” belőle, évek kitartó és szakszerű munkája. Így pedig nem csoda, ha bizonyos fajtákhoz negatív képzetek kötődnek. (Itt jegyzem meg: nekem is dolgoznom kell magamon, mert egy régi ismerősöm miatt félek az amstaffoktól. Tegnap azonban végre egy a kezemből evett. Mármint jutifalit.)

Zoknis amstaff keverék, aki jó PR-menedzsere a fajtájának.

Csak jöttek és jöttek a kutyák sorban, akár modellek a kifutón. Igaz, némelyikük nem értette, mi is történik, ezért vagy ficánkolt, vagy éppen úgy kellett vonszolni, esetleg bebújt a fűbe, szóval Vikinek néha könnyebb lett volna videót készítenie, de úgy látszik, ő állatfotózásra termett.

Ami a nehézségeket illeti, én már eléggé megkeményítettem a szívemet, de egy Foxibácsi kifogott rajtam. Egy öreg, nagyothalló és már nem is sasszemű foxival is találkoztam, és egyből elkezdtem agyalni, hogy ő már nem rág szét mindent egy lakásban, sőt lehet, hogy aludna, amíg dolgozom, és hogy talán kijönne a barátnőm kutyájával is, és akkor még lehetne nagyokat sétálni a Kisöreggel. Jaj, abba is hagyom.

Öreg Foxibácsi, legyenek szép nyugdíjaséveid!

A karanténosok után még meglátogattuk Mami cicát, a Misina most már állandó lakóját: annyiszor szökött vissza, hogy most már biztosan marad. A ketrecét elnézve én is lennék ott macska. Jött még két cica, aztán sorra vettük a Misina valóban állandó lakóit: futókacsákat, tyúkokat, Dundikát: a törpemalacot, bivalyt és szürkemarhát, pulykát és szamarat, stb.

Hogy fokozzam a cukiságot: három harkályfióka is vendégeskedik most a menhelyen. Mindössze húsz percenként kell nekik enni adni, azaz a gondozóknak igazán marad idejük minden másra, nem igaz?

Fakopáncsbébi

Végül megjutalmaztuk magunkat: elvittünk sétálni egy kölyökfoxi testvérpárt, akik éppen úgy viselkedtek, ahogy kölyöknek és foxinak viselkednie kell. Röviden: volt ott minden. Összegabalyodó pórázok, majdnem megevett lócitromok (a terrierek kedvenc csemegéje, mit nekik hajnalban lóhalálában vásárolt jutalomfalat!), pofozkodás (mert azért a jutifali is kell). Gondoltuk, ezek után még igazi, filmbe illő jeleneteket is produkálunk azzal, hogy elviszünk két idősebb lánykát is, akik bizonyára szépen, láb mellett fognak majd sétálni. Vikinek bejött, és a puha bundájú, szerintük labrador, szerintem kuvasz, de leginkább mindkettő az első métereken levágódott a fűbe hemperegni. (Az én kis szőrpamacsom természetesen húzott, amerre látott.) 

Ilyen lehetett Zserbó kicsinek!

Azt hiszem, a legjobb reklám a Szerencsejáték Zrt-nek (vagy a gyorsan befutott karriernek) nem más, mint egy állatotthon. Addig is, amíg milliomosok leszünk, és egy egész Noé bárkáját rendezhetünk be a kertjeinkben, igyekszünk minél gyakrabban kibumlizni a városnak ama másik, boldog-szomorú végébe.

(A fényképek Varga Viktória tulajdonát képezik, és csak a Misina Állatmenhely kapott felhatalmazást a terjesztésükre.)