Így is lehet! Így is lehet?

Gyorsan le is kopogom, mert ha az embernek foxija van, akkor megtanul értékelni minden apró nyugalmat. Foxipszichológia, avagy foxológia következik.

Amikor Zserbó hozzánk került, nagyon bizalmatlan volt. Látszott, hogy nagyon megzavarodott a kis lelke, és mindig résen volt, hogy mit is forralunk ellene. Meg is értem. Képzeljük csak el, mi lenne, ha minket fogna le két kéz nap mint nap, kapnánk egy gyors epilálást, majd a gaz(di) bekenné a lábunkat valami kék kenőccsel, és újra ránk tekerne fél méter Leukoplastot, elrontva kecses lábunk esztétikus látványát. Az első pillanat, amikor úgy éreztük, Bocika kicsit kezdi otthon érezni magát, egy kerti székhez kötődik. Elmentünk sétálni, és mire hazaértünk, Zserbót a kerti székben találtuk, ahova ülőpárnának még egy ruhát is felvitt magának. Úgy pöffeszkedett, hogy biztosak voltunk benne: hamarosan belakja az egész telket-házat. Valóban ő lett a telek ura, de engem minden alkalommal a szívbaj kerülgetett, amikor bebújt egy bokorba. Mindig lepergett lelki szemeim előtt egy random kisállat menekülése és a magam tehetetlensége. Végülis ez nem következett be, de néha már jó előre bevetődtem azokba a bokrokba, ahol mozgást véltem felfedezni. Legalább a szomszédok jól szórakoztak!

Nem mondhatnám, hogy jó pedagógus vagyok, mert bizonyos állatok (és emberek) fölött semmi tekintélyem. Ha eljutok a menhelyre kutyát sétáltatni, az ebek jelentős hányada valójában engem sétáltat. Arra megyünk, amerre ők akarnak. Sőt, egy apró kutyus még azt is elérte, hogy a kezemben hurcoljam mindenfelé: az amstaffokat sétáltatók legnagyobb örömére. Zserbóval is jó ideig voltunk úgy, hogy ha pórázon megiramodott, akkor én kis híján a levegőben repültem.

Jó lenne így… 🙂

De mindig így sikerül. 😀

Aztán eljött pár nap, amikor kettesben maradtunk otthon, és nekem minden percem ki volt számítva. Elmagyaráztam Zserbónak, hogy most jól kell viselkednie, mert nekem pontosan kell odaérnem valahova, és fontos feladataim vannak. Azt is mondtam neki, hogy fusson nagyokat, mozgassa meg a lábacskáit, mert utána pár órát egyedül kell töltenie. Láss csodát, Zserbó minden kör előtt ám nézett, majd amikor bólintottam, megiramodott, de nem ám be a bokrokba, hanem sünmentes zónákban sprintelt. Megértette azt is, ha szóltam neki: most kap enni, és legyen jó.

Azóta nagyon odafigyel, és bár van, hogy magasról fütyül rám, általában megáll annál a pontnál, ahol még szemmel tarthatom. Ha bólintok, továbbszalad.

Egy szóval: a kutyám behívható. (Az enyém, értitek?!) Na, jó, ha tényleg történés van. Ha olyan helyre készül, ahova jobb nem bemennie, csak annyit mondok: Nnem! És jön. (Kivéve, ha sündisznó van a dologban, mert akkor minden józan esze kikapcsol, de olyankor az enyém is.)

Ha tudja, hogy csak azért hívom, mert úgy tartja kedvem, akkor rám se hederít. Például ha csak ülök a padon, és jó lenne egy kicsit nyugodtan pihengetni a hónom alatt 15 kilónyi foxival, akkor csak abban az esetben jön oda, ha neki is kedve tartja. Múltkor például együtt napoztunk, a járókelők meg éppen csak nem kezdtek fotózni. Remek háttérkép vált volna belőlünk, az biztos.

Hogy fokozzam a cukiságot: még egy hihetetlen dolog. A szomszédban lakik két nyuszi, és mi Zserbóval hosszú percekig nézegettük őket anélkül, hogy Ebem vacsorának tekintette volna őket. Nem is tudom, a három közül melyik tapsifülesnek járt jobban a nózija a kíváncsiságtól.

Sok helyen olvasom, hogy a kutyának meg kell tanítani: gondolkodás nélkül teljesítenie kell az utasításainkat. Írnak olyat is, hogy kiszámíthatatlan időkben adjunk neki enni, hogy tudja: az étel tőlünk, fehér istenektől jön. Zserbó esetében ez nem válna be, de én sem lennék rá képes. Lehet, hogy ezzel elveszítem a tekintélyem jelentős részét, de én oktatónak is olyan vagyok, hogy hiányzik a “csak” és “merténaztmondtam” a módszereim közül. Zserbó lelke, hiszem, azért jött helyre nagyjából, mert Anyu szigorú napirendet tart, és a kutyám mindig számíthat arra, hogy bizonyos időpontban étel, másik időpontban séta várható, stb. (Ha valami miatt késne az egyik programpont, akkor szívszaggató tányértologatás vagy ajtódöngetés hallatszik.) Az én kutyám feladatokat sem nagyon kap. Amióta rájöttem, hogy van egy kis agilitys tudása, majdnem mindig megpróbálkozom néhány gyakorlattal. Ha látom, hogy Zserbónak nincs kedve hozzá, hát legyen: én sem mindig megyek el edzésre. A kerti munkakesztyűkkel apportírozás, mondjuk, külön eset. Arra mindig kapható, és legnagyobb meglepetésemre most már szépen vissza is hozza az egyre bánatosabb állapotban levő darabot. De saját magát is elszórakoztatja: feldobja a kesztyűt, aláfut, felugrik, elkapja, ráncigálja: önlefárasztó kutyám van! (Múltkor egy új kesztyű volt rajtam, és Zserbó szépen lehúzta az ujjaimról. Mit tehettem, gyomláltam puszta kézzel: csak este esett le, hogy másnap konferenciára megyek. Úgy néztem ki, mint aki most szabadult egy őserdőből, de a kutyáért mindent.)

Zserbó jutifalit sem akkor kap, ha jól csinál valamit. Nálunk a csemege a séta lezárásakor érkezik. Biztosan furcsa ez, de nekem azok a videók furcsák, amelyekben a kutyus minden trükköt megcsinál (ami a kutyaéletnek nem volna része, például beindítani a mosást), és már várja a jutalomfalatot. De minden alkalommal, ha Zserbó ügyes vagy szót fogad, nagy-nagy dicséretben részesül. Például felfedeztem, hogy ha elbújok előle, azonnal abbahagyja, amivel addig foglalatoskodott, és rohan megkeresni engem. Nem biztos, hogy értette, miért érzékenyültem el ettől, de vagy hatszor eljátszottam vele ugyanazt, annyira aranyosnak (és hasznosnak) találtam.

Egy pillanatra sem állítanám, hogy az esős idő elmúltával nem lesz majd sünkaland, amikor a kutyám újra Mocskos Disznó lesz majd, és vagy Anyu vagy én neglizsében kelünk majd birokra 15 kilónyi foxterrierrel az éjszaka egy kevésbé éber állapotban töltendő fázisában. Egy pillanatra sincs az az illúzióm, hogy sosem fogom már a fejemet Zserbó dolgaitól. De egyelőre nagyon büszke vagyok az én egészen vállalható viselkedésű kutyámra. Én, akinek még a futónövény se fogad szót, megneveltem egy élőlényt!