Verőfényes napsütésben értem haza. A virágzó barackfák illatoztak, a nárcisz bólintgatott az enyhe szélben, a madarak vidéman építgették fészkeiket. Tavaszillatot hordott a szellő. Amint lepakoltam a holmijaimat, rohantam hozzá, hogy belefúrjam a kezemet a dús, puha foxibundába, és beleszagoljak a finom, megnyugtató kutyaillatba. Boldogan üdvözölt, ugrándozott nekem, majd nagy nyafogások árán, de kivárta, hogy a nagy futkározás előtt lenyírjam a füvet. 800 m2/órával egyéni csúcsot döntöttem, pedig a régi, elektromos kisgép nem ilyen maratonokra lett kitalálva. Időnként mintha nyögdécselt is volna a motor, de hősiesen megküzdött minden zsombékkal. Mesés illat lengte be a kertet.
Az idillt, mint oly sokszor, most is egy macska törte meg. A büdös foxija előszeretettel mutatja be nekem, hogy milyen ügyes vadászkutya, és a showműsorba nem csak a macskakergetés tartozik bele. Hanem az álcázás is, hogy azt a terrier mindenségit neki… Ennek eredményeként e szép délutánon egyetlen röpke hempergéssel intézett el egy tucat félig kibújt tulipánt és a komplett szaglóhámomat. Meg a tekintélyemet, ha az még egyáltalán megvolt. Ugyanis nagy hangon kezdtem szitkozódni, hogy “Azanyádköcsögit, nehemperegj amacskasz@rba!”. A szomszédság legnagyobb örömére. Persze, Zserbó tudta, hogy nem vagyok igazán mérges, legfeljebb a kandúrra, aki bejáratos a foxirezidenciára, s igencsak otthon érzi magát a jelek szerint. Micsoda pimaszság!
Nem beszélve arról a pimaszságról, amit Zserbó tanúsított az irányomban. Ugyanis a nyaka jobb oldala viselte magán a hempergés nyomait, és vajon melyik oldalát nyomta nekem, hogy simogassam? Nekem aztán nyomós ok kell, hogy kihagyjak egy kutyasimogatást (legyen az a sajátomé vagy akár egy vadidegen kutyáé), de ez nyomós oknak bizonyult. Elő a mosdató-felszereléssel! Említettem már, hogy Zserbó utálja a vizet? Sebaj, ezen a szép napon mindennek sikerülnie kell.
Ami ezután következett, azt kevéssé sorolhatnánk a tavaszi vidéki idill körébe. Inkább egy vadnyugati film üldözős jelenete jutna róla az ember eszébe. A harcunk valami eszeveszett hajtóvadászatot idézett. Megpróbáltam lassan Zserbó jobbja felé közelíteni, vizet-rongyot a hátam mögé rejtve. Lassan lehajoltam. A víz ekkor a hátamra csorgott. A megmaradt cseppeket igyekeztem Zserbó oldalára borítani. Talán egy milliliter valóban érintette is a célterületet, ezért Ebem megrázta magát, a szélrózsa minden irányában szétszórva a macskapiszok molekuláit. Nem adtam fel, a második félidőre vizes ronggyal készültem, amivel diszkréten vegigkergettem a telken. Beugrottunk néhány bokorba, hátha az akadály lassít kicsit a terrieren, és lefoghatom egy pillanatra. Csőre töltött vizesronggyal szaladtam be és ki a bokrokba és ból, hasztalan. Fizikai tapasztalatom rávezetett, hogy a bokor inkább a homo sapiens sapiens mozgását lassítja. Az egyre sajgóbb testrészek hasonlóképpen.
Végülis így, két nap elteltével a folt már lassan kopik a foxibundából.
Nem, vagy az ajtón volt, vagy bent az asztalon, már nem is tudom pontosan.
Hát, a bosszantás megvan, épp most is itt nyüsszög, a jó ég tudja, miért :/ De azért szeretjük persze 😛
Ha ez a cetli a kapun fityegett, akkor még a teljes utcabéli lakosságot is elszórakoztattátok. 🙂
Drága Bogi, bosszantsd-boldogítsd még sokáig a gazdiékat!
😀 😀
Most eszembe jutott, amikor egyszer jöttem haza és üzenet várt egy cetlin: “Bogi belefetrengett valami sz@rba, ne engedjétek ki” mármint az udvarából… 😀 Aztán jött a mosdatás, persze nálunk is. (És ah, bárcsak most is ez lenne a legnagyobb bajunk… vagyis hogy fel tudna még menni a bozótosba :/ )