Avagy nemzetközi kitekintés következik.
Bizonyára tömegek néztek engem buggyantnak az elmúlt napokban. Méghozzá mindenféle nemzet tagjai. Ugyanis tudományos célzatú körutamon, amit az Ibériai-félszigeten tettem, szinte vadásztam az állatokra. Na, persze, felvevőgéppel, hogy az egyik kedvenc könyvem, aktuális utazótársam írójára utaljak. Durrell valamely könyve nélkül egyébként soha nem lépem át az ország határait. Most Madrid, majd Észak-Portugália volt a cél egy konferencia okán. Madridban a légi és a vasúti menetrendek szeszélyei miatt iktattam be egy kétnapos megállót, de talán nem kell azt sajnálni, akinek így van egy kis ideje beugrani a Prado-ba vagy a Reina Sofía-ba a Guernica miatt. Vagy éppen az sem kibírhatatlan, ha a Thyssen-Bornemisza múzeumban járhatsz, ahol persze, hangsúlyozod a jegyvásárlásnál, hogy magyar vagy. (Sajnos, ez nem hatotta meg őket, de engem sem a shopban kapható sikolyos biciklinyereg-védő. Mármint Munch-féle sikolyos. Most már legalább tényleg van oka sikítani annak a figurának.) 😀
Meg aztán, ott van a Retiro park is, amit én átkeresztelnék Fatiga parkra, mert órákig tart körbejárni. Részben azért is, mert mindig meg kell állni egy szobor, egy épület vagy éppen egy bohém művészlélek miatt. A park közepén van egy óriási tó, ahol engem nem a csónakázók, hanem a kaaacsááák érdekeltek. Szerintem nekem van a leggazdagabb fotógyűjteményem a Retiro vadkacsáiról: úszó, pihenő, eszegető, a csónakázókra teljes joggal rosszallóan hápogó és még ezer más kiadásban.
Én megmondtam!
Szerintem ők lehetnek az introvertált kacsák, mert elvonultak egy nyugodtabb környékre a sokaság elől. 🙂
De ha valaki úgy érzi, látott már elég kacsát az életében (szerintem ez egyébként lehetetlen), annak jó hír: fürtökben gyülekező teknősöket és két elegáns fekete hattyút, no meg pár álmatagul vakarózó némakacsát is lencsevégre kaptam. Meg egy macsekot, akitől nem félnek a kacsák. Meg egy másikat, aki jó spanyol módjára órákig sziesztázott egy oszlopon.
Jaj, és ki ne felejtsem a papagájokat! A Prado körül nagyon meglepett, hogy nem csak galambok meg verebek tűnnek fel, hanem cserregő zöld tollpamacsok is. Télen arrafelé is hideg van, hát hogyan szokták meg a klímát? Egyébként a papagáj, de legalábbis a Prado környéki zöld fajta kissé szemtelen madár. Egy csapatuk ugyanis huncut tekintettel méregetett a fákról egy könyvvásárnyi könyvet. Végül egy árus összecsapott két Coelho-t (hogy valami haszna is akadjon), és elzavarta őket áruvédelmi okokból.
A Retiro egyébként a szelfizők paradicsoma, olyannyira, hogy pár euróért a szivárvány minden színében pompázó szelfibotokat szerezhetünk be. Én inkább maradtam a lesifotózásnál, és megörökítettem pár érdekes állatos jelenetet.
Papa, mama, baba és kutya: cukiság kimaxolva
Madridból egy éles kunkorral Északkelet-Portugália felé vettem az irányt. Miranda olyan, mintha csak a középkorba utaznánk vissza, miközben az ezeréves házak között a legújabb kocsik parkolnak, vagy éppen egy ki tudja, hány száz éves házhoz modern, távirányítós garázskapu tartozik. Az emberek nagyon kedvesek és vendégszeretők, sokan közülük máig beszélnek egy helyi veszélyeztetett nyelvet, és a közösség nagyon összetartó. De egy dolgot nem tudok megszokni. Mirandában ha szétnézünk, nem csak szántóföldeket, nagy galambházakat, középkori kőfalakat, de sok-sok félkóbor kutyát is lehet látni. Az érintetlen tájon sokszor hosszú percekig is mendegélhet valaki, amíg emberrel nem találkozik, a falvak is kihaltak. De kutyákat mindenfelé találni. Sajnos, az egyébként általam nagyon szeretett terület még sehogy sem áll az állatvédelem terén. Az UNESCO által is védett helyi szamárfaj ugyan már rezervátumfélét is kapott, sőt nyáron szamaras fesztivált is rendez a vidék, de a kutyák máig úgy nőnek fel, akár a dudva. Megszületnek, nagyjából kötődnek egy házhoz, ahonnan valami étel csak jön, de az egész faluban szabadon kószálnak, és a biztonság kedvéért jól megugatják az arra járó idegent. (Ezért nem jutottam el egy kilátóig: megfutamított egy vagy nyolc kilót nyomó óriási, vicsorgó vakkantgató fenevad. Ő ott a lenti képen a bal, a szalma között. Hát nem félelmetes?) 🙂
Ő már messziről üdvözölt, amikor az elegáns cipőmben végigkopogtam a falu macskakövein
Legalább kényelmes!
A legmegrázóbb élményem két zsemleszínű kutyushoz kötődik. Amikor reggelente tettem egy sétát a faluban, és meglátogattam a szamarat, mellette két kutyára lettem figyelmes. Az egyikük alig bírt magával, ki akart hozzám jönni, felugrott az ól tetejére is, de hiába. Láncot visel ugyanis. Megsimogattam a kerítésen keresztül, amit teljesen értetlenül szemlélt egy arra járó traktoros bácsi. Ugyanis ez nem szokás. Én pedig már azon kezdtem járatni a fejemet, hogyan hozhatnám haza ezt az aranyos kicsit. Meg a társát. Meg a nagy labradort. Meg azt a bundás keveréket. Már láttam is magam előtt a repülőt, amely most nem két-, hanem négylábú utasokkal lenne teli. (Néha, valljuk be, üdítőbb is lenne ez a verzió.)
Hazaviszlek, jó?
Annál a ténynél, hogy nem vihetem haza Miranda egész kutyaállományát, már csak az volt fájóbb, hogy láttam szenvedő kutyust is. A képen látható lánykát korábban elütötték, és nem tud ráállni az egyik hátsó lábára. De mivel a megyében boltból is kevés akad, hát még állatorvosból (utóbbinak száma nulla), nem nagyon várhatott szakszerű segítséget. A helyiek eléggé furán néztek rám, hogy mégis minek kellene ennek az ebnek állatorvos, meg mégis, hova vihetnék. Én meg csak erősködtem. Mirának, mert így neveztem el a kis zsemleszínű lánykát, szüksége van a segítségre! Remélem, használt a rám olyannyira jellemző ügyködés.
Mira, gyógyulj meg!
Míg másokat a nyelvi jogi, a földrajzi vagy az oktatási kérdések tartottak lázban, én bármikor csak be- vagy kimentem a tudományos találkozónak helyet adó épületből, üdvözöltem a kis leányzót. Egy idő után már a többi résztvevő is megszokta, hogy míg másokról a kutató-kollégák csüngenek fürtökben, engem a kutyák követnek. Főleg ő, mert mindig volt hozzá egy kedves szavam.
A kimerítő utazás után még fáradtan egy dolog motoszkál a fejemben: lehet, hogy nem nyelvmegőrző, hanem állatvédelmi kampányon kellene dolgoznom Mirandában?
Kommentek