A városi ember úgy tekint a galambokra, mint tollas bosszantómasinákra, akik juszt is mindig korán reggel fognak hangos ténykedésbe az ablakpárkányon, vagy berepülnek az erkélyre, és gondoskodnak arról, hogy a száradó ruha ismét bekerülhessen a mosógép gyomrába. Az autósok is onnan ismerik ezeket a szárnyasokat, hogy nem a csomagtartó ajtaján, nem a felnin, nem. A szélvédőn hagyják ott kézjegyüket. Megfigyelte már a kedves Olvasó, hogy minél kevesebb ideje volt lemosva a kocsi, illetve minél féltettebb darab, annál valószínűbb a galambok sietős felbukkanása a környéken?
Mi tagadás, nálam is hendikeppel indultak a galambok. Kivéve azt az egy postagalambot, aki gyermekkoromban a szomszédunk teraszán pihent meg, a szomszéd pedig seprűvel kergette el szegényt. Az alatt a pár nap alatt, amíg Posta Pityu (mert persze, tíz perc alatt lett neve) újra és újra megjelent az undok néni házánál, nagy csodálója lettem a levélvivők e különös típusának. Meg persze, a balkáni gerlék is egy külön eset. Egyetemista koromban a tavaszi féléveket az emeleten, az ablakkal szemben lévő íróasztalnál töltöttem. Az ablakon túl az élő NatGeo adás kissé rontotta a munkamorált. A fészekrakás, a kismadarak etetése, röptetése jóval izgalmasabb volt, mint néhány száraz egyetemi tárgy. Főleg, amikor “megszületett” Cintia és Norbert. A két balkáni fióka júniusban látta meg a napvilágot, ezért ránéztünk a naptárra, és már meg is volt a nevük. Mondom, hogy mindenkit, mindent, azonnal… 🙂 Cintia és Norbi áthatóan tudtak bámulni engem tanulás közben, és néha méltatlankodtak is, ha kicsit szélesebb mozdulatokkal lapozgattam a tételeimet. Később engem nézegetve bontogatták a szárnyaikat, tették meg az első próbarepüléseket az ágak között. Amikor felnőttek, beolvadtak a többi balkáni gerle közé, de továbbra is felfedezni véltem, hogy egy-egy galamb mintha valahogy ismerősen nézne rám.
A házigalambokkal más volt a helyzet, főleg a nagyvárosban. Pedig tudom, hogy óriási túlzás, ahogyan az ember fél tőlük. Sokan meg fognak kövezni, de egy macskát (pláne aki szabadon kószál) puszilgatni fikarcnyit sem egészségesebb dolog, mint kimenni egy galambjárta balkonra. Sőt, egy átlagos tollas jelenléte nagy bajt nem csinál, legfeljebb ne tessék az általa hagyott nyomokkal fűszerezni az ételt. Tudom, a városokban irdatlanul sok galamb van. De a gyérítésnek pedig olyan eszközei vannak, amelyeket jóérzésű ember nem tűrhet. A többit bízzuk a szakértőkre.
A lényeg az, hogy semmi különöset nem éreztem a helyi galambkolónia iránt, amíg fel nem fedeztem egy különleges példányt. A teste hófehér, a farktolla koromfekete. Rendszeresen bekacsintgat az ablakomon, és egy perc alatt felzabálja egy egész cinkekolónia egynapi betevőjét. Szétdúlja a balkonládáimat, belegabalyodik a bükkönyömbe, kikotorja a tulipánhagymámat a dézsából, és bájosan pislog. Voltaképpen megérdemelne egy fenéken billentést. Mégis mosolygok, ha meglátom, és amikor egyszer napokra eltűnt, nagyon aggódtam érte. Ő Pityu. Új Pityu.
Akárhol is éljen az ember, vagy harcba száll a természettel, vagy igyekszik vele együtt boldogulni. Amikor egy galamb vagy bármilyen más élőlény “zavarja a köreimet”, mindig arra gondolok, hogy ki is van kinek az útjában, és mi is idézte elő ezt a helyzetet… (Sajnos, az élősködőkkel szemben nem tudok toleranciát és türelmet tanúsítani.) Tudom, nem mindenki költözhet odébb, akár az indiai rezervátum lakosai, akik “útban voltak” a kihalástól megmentendő tigriseknek. De mégis, mennyivel jobb tavasszal a csetlő-botló galambfiókákon vigyorogni, mint bosszankodni a szüleiken. Remélem, idén találkozom Pityu fiókáival. Ha ők is fekete farktollakkal billegnek majd az ágakon, újra lesz mozim. Csak vizsgázni ne kelljen!
Kommentek