Az én kutyám a legokosabb a világon! Ezzel a jól megválasztott entrée-val sikerült magamra haragítanom 1. az összes kutyagazdát 2. minden elfogulatlant, aki szerint a Mamák mindig túloznak, ha a Kicsikéjükről van szó… De a Mamák már csak ilyenek, még akkor is, ha bepárásodott szemük előtt a homokozóban egy négylábú ügyködik. A homokozó onnan jutott eszembe, hogy Zserbó kisajátította az én gyerekkori házi játszóteremet. Agilitypályának!
Na, de csak sorjában. Amikor Zserbó úgy két éve lehetett nálunk, szavak nélkül is elárult magáról valami fontosat. Amióta csak nálunk van, szeretném tudni, hol nőtt fel, és mi lehetett az ok, amiért kitették. Most legalább egy apró szeletkét megtudhattam az előéletéről… és emiatt csak még jobban vakarom a fejemet. Történt ugyanis, hogy a nyári melegben a cukkinik futóversenyt szerveztek maguk között, így aztán be kellett vetni az összes karót és íves támasztékot, amit csak a kert rejtett. A levert karók és a már jobb híján beáldozott hulahopp karikák között Zserbó felfedezte a kínálkozó lehetőséget. Neem, nem kezdett el hulahoppozni, de szerintem csak azért, mert a karika már korábban kettétört. Más akadály fel sem merülne. 🙂 Vizuális típusok előnyben. Szóval Zserbó bőszen szlalomozni kezdett, és átbújt a karika darabjai alatt. A hason kúszó kutyámat meglátva örömujjongásban törtem ki, mert egészen kis korom óta izgatott az agility. Egy állatos újságban olvastam mindenféle akadályokról, amiket a kutyusnak át kell ugrania, ki kell kerülnie, vagy éppen át kell bújnia alattuk. Szerettem volna, ha egyszer nekem is lesz egy ilyen okos kutyám, de magamtól soha nem akartam volna ilyesmire tanítgatni.
Azt vallom, hogy a nevelésnek természetesnek kell lennie, és, bevallom, nekem ebbe az sem nagyon fér bele, hogy csak úgy a feladat kedvéért adjak feladatot a kutyámnak. Kússzon akkor, ha egy bokron kell átkelnie, másszon…ne, ne másszon, mert abból csak hajnali sün- és nyafogás lesz! 😀 Tudom, ez vitatható. Biztosan sokan látták azt a videót, amin egy kis terrier (talán jack?) mindent megcsinál a házban: beindítja a mosást, odahozza a gazdinak a törölközőt, de még a szemetet is összetakarítja. Aranyos, de én ennyi mindennel nem piszkálnám a kutyámat. Legyen csak kutya, aki persze, behívható, nem zabál fel mindent (a macskak@kin kívül), meg lehetőleg nem eszi meg a környékbeli kollégáit. (A kémcsöves dokinénit felőlem…) 😀
El is telt még egy-két év, amikor a tornaelemek közül csak a kerti pad fölötti átugrás/átrepülés volt a napi program. Már azon is kellő mértékben elcsodálkoztam, mert semmiféle fizikai képlettel nem voltam képes értelmezni foxterrierem röppályáját. (Csak erre való tekintettel a kennel kerítése kezdett lassan az égig érni, bár attól tartok, egy komiszabb sündisznó pillanatok alatt bebizonyítaná, hogy a munka totálisan fölösleges volt.)
A múlt hétvégéig nem is tudtam, micsoda tehetséges kutyám van. (Azaz dehogynem, csak másik millió képességére koncentráltam, például az antidepresszáns és antibiotikus hatására, a személyi edzői mivoltára, meg arra, hogy összehozza orvost a betegével, ld. seprűkaland.) De akkor… Egy kerti szék mindent megváltoztatott. Igaz, szerintem csak a szomszéd tacsi előtt akart felvágni, de akkor is: Zserbóm szépen átbújt a széklábak között, felugrott, leugrott, széklábat kerülgetett, kúszott…ahogyan csak mutattam neki. Nem is kellett nagyon utasítgatni, szinte kitalálta a gondolataimat. Érdekes, hogy egy-egy produkció után egyből szaglászta a kezemet, hogy hol a jól megérdemelt jutifali. Szóval Neked ebben gyakorlatod van, Ravaszfoxi? Anyu egyből megkapta a házi feladatot: hevenyészett agilitypályát építeni a kertbe, jutifalival felszerelkezni, és szorgalmasan gyakorolni. A jövő héten ellenőrzöm! 🙂
Köszönjük!
Hajrá! 🙂