A nem-kutyások jó része, de biztosan a kutyások nagy hányada is mindig felkapja a fejét, ha az ember egy kutyát úgy félt, mintha csak a gyermeke volna. Pedig lehet. Ráadásul a kutyus még beszélni sem tud (helyesbítek: egyelőre még nem szólalt meg), hogy elpanaszolja, mi a baj. Így aztán marad a gazdai/anyai megérzés, a figyelgetés meg a folyamatos aggódás.
Ez az állandó féltés, persze, jó esetben kifejleszti azokat az ösztönöket, amelyek súgnak: baj van-e vagy sem. Ha pedig az van, akkor azzal használunk a legtöbbet, ha megőrizzük a higgadtságunkat. Könnyű azt mondani! Korábban ebben nagyon nem voltam jó.
Gyermekkoromban a mudim egyszer összeharapott egy foxival a kertkapun keresztül. Jobban mondva, a foxi ismerkedni akart, és beszagolt, mire a kutyám területvédő akcióba kezdett, és szépen rámorrant a foxerre. Aztán már kezdődött is a pankráció. Nem, nem a kutyák között: ők meglepetésükben vagy fájdalmukban egy pillanat alatt visszavonulót fújtak. A foxi orráról kicsit lekopott a plazúr, az enyémnek meg a szájában lett egy harapásnyom. Na, de amit én rendeztem! Üvöltöttem az idióta gazdival és a fránya foxijával, aztán meg sikítottam, hogy jajj, véres a kutyám szája. Szerencsére némi víz jelentős változásokat idézett elő a kutyus fizimiskájában…de lehet, hogy nekem is kellett volna egy vödörrel a fejemre.
Az azóta eltelt időben egyébként is nagyobb lélekjelenlétre tettem szert: már vérvételre sem hat lóval kell engem elcibálni. Újraélesztettem pár ambu babát, elkezdtem orvosi szaknyelvet tanítani: egyelőre alapfokon, és naponta hallgatok jobbnál jobb orvostanhallgatós sztorikat a patológia gyakorlatról.
És olvastam eleget a kutya-elsősegélyről is. De mindezt semmi szín alatt sem szeretném bevetni egy fránya foxi (a továbbiakban Anyuci picikéje), sem az egyéb terrier-barátok esetében. Így aztán mindig van min aggódni. Az nem fair, hogy a kutyák is lehetnek betegek, ugye?!
Kommentek