Téliesítés

Tegnap egy világ dőlt össze bennem. Az én kedves, őszinte Barátaim finom, burkolt, éppen csak sejtetett megjegyzéseket tettek a kucsmámra. (Ezzel is elárulva magukról, hogy mit sem értenek a divathoz.) 😀 Ezért aztán téliesítés címszóval semmi suhogós fogyigatya virágmintákkal, semmi kluttyogós gumicsizma. Arról sem szólok, hogy miután egymás után két évben is könyökön szúrt az állatorvos, ráakasztottam egy „Veszettség ellen oltva” bilétát a madzaggal összekötött horgászkabátomra. Nem, semmi ilyenről nem esik szó. A barátság fontos dolog. Inkább egy tudományos kérdésről: Kazimirka melegen tartásáról lesz szó.
Kazimirka felségterülete egy jó nagy ól kerttel, és ha odakint röpködnek a mínuszok, akkor Ő Bárósága igencsak nem akar kikászálódni a házikójából. Mint ismeretes, a kacsák lábán igen kevés szőr van, maximum ha Anyu mégis odaad Kazimirkának egy nercbundát (de mondtam, hogy semmi ruházkodás). 😀 Így aztán ahol egy kacsa igazán fázni tud, az a lábacskája. Ezt ellensúlyozandó a récék hamar lekuporodnak a földre, ami pedig cseberből vederbe.
Így aztán a Gazdik akcióba lendülnek. Az ólba faforgács kerül. Néha csak citromos ízesítésűt lehet kapni a neten, ilyenkor Kazimirka bele is kóstol. A kis gourmand! A forgácsra réti széna, a kis rágcsálók kedvenc csemegéje szóratik. Kazimirka tunkolni szokta. Nagy hidegben pedig jön a melegvizes palack. Iiigen. Ha kemény fagyok vannak (értsd: ha már mínusz egy fok van), Anyu megtölt egy palackot meleg de nem forró vízzel, azt bejuttatja a kacsaólba, Kazimirka készségesen nekidől, és melegedik.
Na de hogyan lehet megközelíteni a kacsarezidenciát? A kacsakert furcsa elrendezése, valamint egy egyre csak izmosodó fenyőfa miatt úgy lehet behajolni az ólba, hogy fel kell tekeredni szolidan, akár egy rúdtáncos, a fenyőre, és derékszögben meghajolni. (Ugyebár, nem emberi bekúszásra lett kitalálva az építmény. Annál inkább örülhet a szomszéd, ha elcsípi a pillanatot. Gumicsizmában és esőben az igazi, mert akkor az ember vissza-visszahuppan.)
De hát az ember mindent megtesz a kisállataiért, és ha egy szép tavaszi(as) napon a szikrázó napsugarak végre előcsalogatják Őkacsaságát, akinek tollazatán megcsillan a fény és a konyhából tökéletes állapotban kikerült edényben úszkálva gyöngyöznek a vízcseppek, az mámorítóan szép jelenet. Meg az is, ha hirtelen egyikünk vagy másikunk nem veszi észre a környezetbe tökéletesen beolvadó színű récét, és megszólal: hol van Kazimirka? Mire a másik: mégis hol lenne, hát a jénaiban.
És Ti még a kucsmán vagytok fennakadva. 😀