Indulatok

Mint tudjátok, nemrég meghalt egy számomra kedves kutyus, akinek sokat szurkoltam. Nem végelgyengülés, nem is egy kivédhetetlen tumor vagy baleset. Mérgezés. Abban a rendelőben, ahol küzdöttek érte, egy másik mérgezéses eset is volt az ünnepek alatt.

Ma reggel olvasom, hogy egy kutyát kikötöttek a buszmegállóba, és otthagyták. A hóban. 

Visszatérő hír, hogy erdőben kiskutyákat találnak, jobb esetben “csak” egy dobozban, rosszabb esetben egy fához kikötve.

Egyetemista korom meghatározó jelenete volt a metróra várva egy társadalmi célú felhívás. (Akkoriban volt egy kijelző, amin a metró érkeztéig hírek, reklámok mentek.) A képsor egy alom kiskutyával indult, akik egy kartondobozba kerültek, és végül ki a kocsiból a forgalmas útra. Akkor még nem is sejtettem, hogy valami ilyesmi módon kerül majd hozzám is egy foltos szőrgombolyag…igaz, én már nagyjából felnőtt verziót kaptam. Khm, kor tekintetében. 🙂 Hazaérve egyből arra kértem Anyut, hogy az összes, a keze alatt átmenő “egyszázalékot” a filmet készítő kutyaotthonnak küldje. Azóta annyi rosszat hallottam a százalékbizniszről (nem az említett kutyaotthonnal kapcsolatban!), hogy ezt szükséges, de nem elegendő támogatásnak tartom. Valamit mindenki tud tenni, és itt nem anyagi adományra gondolok. Nem is szeretek pénzt adni, ezt bevallom. Inkább időt. Ezt mindenki maga döntse el.

Nemrég egy vidéki településen jártam, ahol lépten-nyomon ilyesmiket hallottam: megmérgezték a szomszéd kutyáját, amaz meg elkóborolt a nyitott kapun keresztül, és elütötték. Már néhányszor fel sem kapom a fejemet. Korábban volt szerencsém macskák szaporulatát rezzenéstelen arccal gyérítő nénihez: magam sem értem, miért nem ordítottam teli torokból. 

Pedig sokan kiabálnak, szitkozódnak és átkozódnak, válogatott kínokat kívánva az állatkínzóknak. Ezen az én szívem ugyanúgy elfacsarodik, mint a szomorú híreken. Ilyen vagyok: képtelen az ilyesféle indulatokra, bosszúra. Abban bízom, hogy valahogy az élet mégis megbünteti vagy jobb belátásra bírja az aljas embereket. (Persze, az jó kérdés, hogy ezt helyesen teszem-e. Hogy nem kellene-e mégis ordítani, jobban hinni az igazságban. Hártyavékony a határ szelídség és gyávaság között.) 

Egyben azonban biztos vagyok. Az állatkínzás csak egy része beteg perverzió, az esetek jóval nagyobb hányadában pedig neveltetés kérdése. Ahol a gyermekek úgy nőnek fel, hogy a kutyának elég egy lánc, egy vashordó meg némi ételmaradék; ahol egy tacsi lebénulhat a hátsó lábaira, elvan az így is; ahol a felnőttek engednek a gyereknyafogásnak, és megveszik a húsvéti nyuszit, majd április végén megszabadulnak a tízkilósra nőtt, most már rúgó-karmoló dögtől; ahol a cicát lehet kővel dobálni, és egy felnőtt sem szól rá az unatkozó kamaszokra…ott az állatvédelmi törvények holmi fontoskodó emberek valóságtól elrugaszkodott szabályai lesznek. Mert az így edződött ember a birtokának fogja tartani az állatot, és úgy hiszi majd, hogy annak nem kell ól, jó étel, és a chip is csak egy hivatalos macera, újabb pénzlehúzás. (Nekem ne mondják meg, én jobban tudom, ez a kutya csak láncon regulázható: ismerős szavak?)

Semmiképpen sem szeretném felmenteni az ilyen szemléletet, de hangsúlyoznom kell: a generációs berögződéseket főként az iskola tudná alakítani. Nem arra gondolok, hogy legyen egy újabb prevenciós óra. Inkább a légkör számít, én úgy hiszem. Az én biológiaóráimon arról volt szó, hogy milyen az aljnövényzet a tölgyerdőben, miközben a környékünkön van ilyen erdő, és megnézhettük volna élőben. Vagy megtanultam a papucsállatkák szaporodását (ami roppant vonzó számomra, amikor rengeteg a munka), de az emberét nem. Nemrég hallottam valami érdekeset a kutyák életéről az anyaméhben, és belegondoltam: engem simán át is lehetne ejteni, annyira nem tudok erről semmit. Az utóbbi az én hibám (vagy annak tudható be, hogy kan kutyákon szocializálódtam). De az előbbiek valami rendszerszintű problémáról árulkodnak. Arról, amit sokan szajkóznak: nem elég gyakorlati az oktatásunk, és az iskolák jó részében nem esik szó arról, hogyan kell kutyát, macskát tartani. Pedig belőlük némileg több van otthon a gyerekeknek, mint papucsállatkából. (Lassan szükségem lesz egy szaklektorra, mert félek, butaságot írok.) Ezért én mint (közoktatásban nem gyakorló) pedagógus és mint ordítani nem tudó magánszemély nagyon szeretnék tenni azért, hogy a tanterv és az iskolai mindennapok része legyen az állatvédelem. Bejegyzésemet egyszerre szánom vitairatnak és felhívásnak. Együtt talán könnyebb az ordítás is.