Meg(v/f)agyok!

Ez a bejegyzés nem jöhetne létre, ha nincs egy bödön forró tea, két mackónadrág és egy tőlem szokatlanul magas fokozatra tekert radiátor. Ugyanis ma tréningen jártam!

Néhány napja észrevettem egy felhívást, amelyet a Pécsi Mentőkutyás Egyesület tett közzé: önkénteseket kerestek mentőkutyák tréningezésére. Kutya? Természet? Ott a helyem! Havazni fog, és hideg lesz? Sebaj!

Jó rétegesen (és képzeljétek, szalonképesen!) felöltöztem, és nekivágtam az útnak. A jó hangulatú eligazítás során megtudtuk, hogy az Egyesület két kutyája (Jon, a labrador és Tóbiás, a border collie) élő emberek keresésére van-lesz kiképezve. Azaz ha egy személy eltűnik, ők jönnek, és megtalálják. Mentőkutyákról az átlagember akkor hall, ha valahol valami nagy katasztrófa történik. Elég, ha azt mondom: földrengések, árvizek, Devecser… Talán egyszerűnek tűnhet a feladat, hiszen egy kutyának nagyon jó szaglása van. Mégis, mentőkutyának (legalábbis én így értelmeztem Kiss Csaba, egyesületi vezető szavait) szinte születni kell, majd pedig kezdetét veheti a hosszas kiképzés. Velünk volt egy öt hónapos golden retriever is, aki máris minden guggoló személyt jelez, annyira figyelmes és tanulékony.

Hogy a kutyák megbízhatóbban jelezzenek, számukra új emberekkel kell gyakorlatozniuk. A segítő feladata, hogy elbújjon egy fa mögé, leguggoljon, és várjon, amíg megtalálja a kutya. Fontos, hogy az eb jelezzen is, azaz ugasson (a szakzsargon: a felugatni szó nagyon megtetszett). Azért fontos az ugatás, mert ha éles helyzetben a kutya ugyan megtalálja a keresett személyt, de továbbmegy, az végzetes lehet. Ehhez, ha nem jött magától, a tréning során a segítőknek valamilyen hangot kellett kiadniuk. A sikert mindig (kivéve, persze, a vizsgát és a bevetést) jutifali koronázza. Ebben az esetben ez virslikarika volt. (Aminek az illatával hazafelé sikerült becserkésznem a szomszéd értetlenkedő kutyáját.)

Földöntúli boldogság, hogy Jon hasonlóan nehezen fotózható, mint Zserbóm! 🙂

Itt szeretném hangsúlyozni azt, amit a goldie gazdija is elmondott nekünk: mentő- és segítőkutyát nem nyunyurgatunk! Vakvezetőt meg pláne nem! Ha valaki ismert volna a segítők csapatából, biztosan elcsodálkozott volna a látszólagos szenvtelenségemen. Hiszen legfeljebb csak mosolyogtam a kutyákra, de nem kezdtem el őket simogatni. (Tóbival, a szabadnapos collie-val is csak a végén tettem kivételt.) A “köznapi” eb már régen az ölemben csücsült volna, én pedig ellágyult hangon áradozva vatyargattam volna az állacskáját. De nem, nekik ne tereljük el a figyelmüket, ne “kanászítsuk el” őket, mert ők dolgoznak! A gazdijuktól úgyis sok-sok szeretetet, törődést kapnak. Gondoljunk csak bele, hogy egy mentőkutyának mennyivel esemény- és sikerélmény-dúsabb az élete, mint egy, a háztömb körüli egészségügyi sétától is didergő harminckilós tacsinak!

Elmesélem, hogyan folyik a tréning. Először egy kisebb területen osztottak el minket: Kneif Róbert egyesével beküldött minket a fák mögé, ahol guggolva vártuk megmentőnket. Jon, a méretes fekete labrador jött, végignyalta az arcomat, ugatott párat, majd kis híján feldöntött a virsliért. Ezután nehezebb terepre mentünk, ahol Csabáék azt is kipróbálták, hogy nem velünk egy vonalban engedik el a kutyát. Ez némely esetben ahhoz vezetett, hogy Jon valami egészen más nyomon indult meg. A nekem kijelölt fa mögött hosszú percekig várakozva nagyon izgultam, hogy a tréning nem fordul-e át élesbe, mert már kezdtem nem érezni a lábujjaimat. 🙂 De végül senkit nem hagytunk az erdőben.

Az ifjonc goldie akcióban

Remélhetőleg a későbbiekben is részese lehetek a munkának, mert nagyon jól éreztem magam. Ez a jó móka, hétvégi kikapcsolódás azonban hasznos is. Bár szívből kívánom, hogy soha senkinek ne kelljen igénybe vennie Jonék “szaktudását”.