Sokszor az emberek (természetesen a nem kutyások) a szememre vetik: hogyan lehet jobban aggódni egy kutyáért, mint egy emberért. Szerintem ez egy lehetetlen kérdés. Ráadásul egy állat kiszolgáltatottabb is, tehát “nanáhogy” féltek minden szőröst, tollast (hm, a pikkelyeseket csak távolról). (Meg aztán, még sosem láttam aggódométert.)
Most, hogy elvileg tilos lesz kutyát láncon tartani, látom a különféle véleményeket, és némelyikből az emberi gonoszság, de legalábbis a régi berögződés sugárzik: lánc nélkül majd nem lehet bírni ezekkel a vadállatokkal, nekem aztán ne járja össze a kertemet, és így tovább. Az utóbbi időben sok kóbor vagy önsétáltató kutya sodródott elém, és akkor is találkoztam közönnyel, rosszakarattal. Természetesen nem várom el senkitől, hogy kiugorjon a forgalmas főútra dalmatát hajkurászni, de ha én a főút szélén állok egy falat kutyacsemegével, az legfeljebb az autósokat zavarja joggal.
Hasonlóképpen unalmas, vaskalapos és ünneprontó a véleményem a petárdázásról. Ha minden évben kutyák tucatjai tűnnek el minden városból, mások pedig szenvednek balesetet, ha sok-sok riadt madár keresi órákig a helyét (nem beszélve a háborút megért idősekről, akik frászt kapnak, noha ők tudják, mi van odakint), akkor NEM! Akkor nem, nem petárdázunk. Nem, akkor sem, ha mekkorátszóldebuli! Mert az utolsó pajtában moslékon felnövekvő korcs, bolhás blöki élete is többet ér, mint akármilyen emberi szórakozás. (Sőt, de ezt nem folytatom.)
De az emberi gondatlanságot, tudatlanságot még mindig jobban tolerálom. Próbálom türelmesen elmagyarázni a petárdázóknak, hogy miért rossz, amit tesznek. Hiszen nem biztos, hogy komolyan veszik a figyelmeztetést, vagy nem éltek át olyat, amit sok gazdi. Ebben az esetben még van remény. De van, amikor nincs mit magyarázni, nem lehet tanítani. Amikor nincs mit érteni. Mert az ember tette felfoghatatlan.
Ma örökre elment egy ismerősöm kutyája. November elején ünnepelte az újjászületésének évfordulóját. A világra jötte óta sem telt el sok év, de a fiatal eb többször is majdnem nem bírta tovább. Mérgezés. Minden arra utal, hogy szándékos. (Nem szeretnék részleteket írni, mert a gazdi nem hatalmazott fel, és a gyászában sem szeretném zavarni. Már sajnos, nem is az egyedi eset a lényeg.) A gondos gazdik, az alapos állatorvos és a család szeretete tavaly még többször visszahozta őt ebbe a világba, de most lejárt az ideje közöttünk. Ez pedig azért történt, mert volt valaki, aki számomra megmagyarázhatatlan módon nem tűrte, hogy ez a kutya a világon legyen. Vagy talán nem is ez a konkrét kutya idegesítette őt, hanem maga az élet, egy vidám és jóakaratú lény élete. Én még így sem tudnék puskáért kiáltani, nem tudnám meglincselni az illetőt, mert nem az én dolgom a büntetés. De nagyon, nagyon kívánom, hogy egyszer döbbenjen rá a tettére.
Még egy dolgot kívánok szívemből: hogy létezzen kutyamennyország. Meg azt, hogy a világ mázlistái, azaz akiknek a kutyája most békében szuszog otthon, rendelkezzenek több hatalommal, befolyással…hátha akkor ebben a világban is több paradicsomi helyet teremthetünk a négylábúaknak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: