Képtelenség

A kedves Olvasóknak (akiknek köszönöm, hogy velem tartanak) biztosan feltűnt, hogy blogom csak nyomokban tartalmaz fotókat. (A kucsmás képem óta mi is jöhetne még? A fogyigatyás?) 🙂 Ennek több oka van. Az egyik roppant prózai: azon az eszközön, ahol általában írok, irtózatosan macera minden művelet. A minap gépelhettem újra egy fél bejegyzést, mert bátorkodtam átváltani egy másik alkalmazásra egy pillanat erejéig. (IT terén nem lehet könnyen zavarba hozni, de ebben az esetben egyből tudtam, hogy nincs menekvés.)

Van még egy prózai okom: Zserbó fotózása veszélyes. (Iiigen, iiigen, ebből is látszik, hogy fenevad a javából.) 😀 Amikor elkezdtem fotózni, simán felbökte a mobilomat, ami három darabban hullott alá. Sosem lett a régi, de összeraktam. (Szerintem nagyot kaszálna vele a japán cég, ha rátenne egy plecsnit: Foxibiztos Mobil.) 🙂 Újabbban pedig kizárólag lesből tudom fotózni, vagy pedig absztrakt mű születik: egy fehér pacában egy barna paca. Kellene egy jó eszköz. (Pedig nem, ezen a blogon nem lesz szponzorált fotómasina-teszt.)

A másik ok pedig biztosan furcsa lesz: mivel rólam sincs igazán direkt, szemből készült kép a virtuális világban, Zserbót vagy Kazimirkát sem szeretném az engedélyük nélkül megmutatni. Ugyan a minap megkérdeztem Kázit, akar-e híres lenni, a válaszát (hápháp) nem igazán tudtam értelmezni. 🙂 Ez a blog úgy indult, hogy meg akartam írni pár jó élményemet, aztán még többet, és most ott tartok, hogy jártomban-keltemben formálgatom magamban a mondatokat. Jól esik írás közben újra átélni a kalandokat, szinte érezni a puha kutyafejecskét a tenyeremben (vagy a lemezes kacsacsőr bénító szúrásait az ujjamon, mert nálunk a kacsa is harapós). 🙂 Elámulok, amikor azt látom, valaki idetévedt, és sikerélmény, ha valaki azért jelöl be a Facebookon, hogy ne maradjon le…hát, voltaképpen arról, hogy hogyan égettem le magam a legutóbb. 😀

De Spyke-Mami Barátnőm megható önzetlensége, amellyel a bejegyzéseimet továbbadja, népszerűsíti, sokszor megállásra int. Olyan furcsa lett ez a világ, olyannyira a gyanakvás határoz meg minket, hogy már magam is megtorpanok: ugye, nem gondoltok rólam rosszat, hogy én utánoznék, előrefurakodnék? Az embernek annyira kevés önzetlen kedvesség jut a mindennapokban, és annyira sokszor kell résen lennie, hogy napokig tudok csodálkozni egy jó szón, szép cselekedeten. (Meg sokszor azon is, hogy valakinek mennyi energiájába telhetett kieszelni valami gazemberséget). Ha pedig magam teszek valami örömtelit csak kedvtelésből, gyakran eszembe jut: vajon más nem érti majd félre? Spyke-Mamiról tudom, hogy Ő erre képtelen, lévén a rosszindulatot, gyanakvást valószínűleg kispórolták belőle. És ebben az esetben nem reklamálunk, ugye? 🙂

Fogadjátok tehát mindig szeretettel Zserbó, Kazimirka és a többi állat (hm, ebbe most nem kellene beleérteni a családtagjaimat) kalandjait, na meg persze, jómagam csetlését-botlását. Nekem annyi jó offline dolgot hozott az életembe az online világ, hogy ebből is csak valami jó sülhet ki, tudom.