Történt egyszer, hogy konspiráltunk. A szereplők: Barátnő, akinek ötlete volt; jómagam, akinek meg Emberei. Az Árulók. Nyugalom, a sztori nem a rendőrségen ért véget. 😀
Kutyás Barátnő ötlete egy jótékonysági süteményvásár volt a Foxterrier Fajtamentés javára. Jómagam pedig egy oktatási intézményben ténykedem, körülvéve egy fantasztikus diákcsapattal, akik ha kell, flashmobot szerveznek, ha kell, elcsatangolt kutyát hajkurásznak, és, mint most, ha kell, két vizsga között beugranak sütit árulni. Van közöttük vasutas, aki munka mellett tanul, edzőpalánta, akinek az angoltudása most ezreseket hozott a konyhára, cukrász (most aranyat ért!), és persze, első szóra jöttek a kutyabarátok is.
A vásár előtti este enyhén szólva rohamtempóban sütöttem, sikerült is összehozni a ronda és finom verziót. 😀 Meg aztán, kellett némi női csáberő is a logisztika sikere érdekében. Történt ugyanis, hogy szóltam a portásnak, hogy másnap majd szeretnénk behajtani kocsival. Ugyan egyensúlyoztam már hegymenetben bringán egy rakás könyvet, egy tálca süteményt és hat mappát a munkahelyemre (telefonálás közben), most ezt szívesen kihagytam. A tett színhelye 10 kilométeres körzetében pedig sehol egy használható parkolóhely. Maradt tehát a csábos mosoly a mogorva őr felé. Másnap már mindenre el voltam készülve, de szerencsére a váltótárs egy hölgy volt, így aztán nem kellett további bájainkat bevetni.
A nagy reggelen az Intézménybe bebocsátást nyervén elkezdtünk kipakolni. Némi izgalommal bontogattuk az édességeket, mert egy héttel korábban a NÉBIH szépen elkaszált egy hasonló kezdeményezést. Én sem vagyok híve az ismeretlen eredetű süteményeknek, de előre tájékozódtam, a profi és amatőr cukrászokkal pedig sterilizáltattam a konyhákat. Végül az eredet kizárólag a barátnőm almás-diós sütijével kapcsolatban lett beszédtéma, az is csak azért, mert az emberek kö-ve-tel-ték a receptjét. 🙂 Már a sütinek. 😀
A higiéniát biztosítandó, egyszerhasználatos gumikesztyűket vetettünk be, bár egy prof majdnem elmenekült, amikor azzal a szokásos fenyegető mozdulattal húztam fel egyet a kezemre. 😀
A felszolgálás további nehézségeket okozott, mert csak egy késünk volt, de két tortánk. Szerencsére Zsuzsinak “jó kapcsolatai vannak”, így egy irodából kölcsönadtak neki egy nagykést aznapra. Délután nagy megelégedésemre életemben először sikerült rémisztőnek lennem a diákság körében, amint végigszaladtam a szúrófegyverrel a folyosókon. 🙂
Délelőtt-délután csak jöttek és jöttek az emberek. Volt, akit a sütik, volt, akit pedig a kutyák vonzottak, mert hogy minden süti mellett ott volt a készítője által kiválasztott gazdikereső foxi, fotóval, történettel. Több foxigazdi is elmesélte az élményeit. (Leginkább arról, hogyan rombol, tombol, ugrál, száguld, makacskodik az amúgy imádott eb.) Én közben el-eltűntem két tanóra erejéig, és mindig jó hírekre szaladtam vissza. Ez a külföldi diákok érdeme is (én meg áldottam az angolul tudó “árulóimat”), akik szép summákat dobtak a becsületkasszába, for charity. Mindenki elégedetten távozott, kivéve talán azt a matekos srácot, akinek Annánk a sütik ismertetése közben be találta nyögni: ez itt egy muffin, az meg ott egy klasszikus kocka. 😀
Délután izgatottan számoltuk össze a bevételt, és kiderült, hogy a sütivásár jobban teljesít (a vártnál). Némi megmaradt sütimennyiség pedig további karitatív célokat szolgált, ehhez pedig hajléktalanvadászatra indultam a szürkületben. De az már egy másik történet.
